Rend

I.
Programozott napkitörések szavatolják a rendet,
Páncélozott harci járművek őrzik a vasfegyelmet.
Gömbcsuklók olajozódnak minden másodpercben,
Betonbunkerek ajtaja nyílik és zárul. Nem pihen el
Sohasem elborult zajgása a motoroknak. Földön, égen
Keskeny cafatokra tépdelik a csendet hörgő rakétasilók.
Temetetlen munkagépek falják fel a sírhelyeket, miközben
Kivetítve az égre optimista szózatok fricskázzák a kéket.
Nyegle ideál-lumpenek hétközi körmenetben, mozgalmi
Dalok folyondárjaiba tekeredve, felszedik és újratelepítik
A taposóakna-mezőket a balkáni frontokon. Külön seregben
E kitaszító világ konokul reménykedő árvái hömpölyögnek,
Torkukra forrt kiáltásaiktól hangos a tér: Kenyér, kenyér!
A struktúrák magabiztos éllovasai szélárnyékos óvóhelyeikről
Hirdetik az igét a másnaposságtól fellazult nagyérdeműnek,
Mely őrjöngve éljenez, s ütemes tapsaiktól megremegnek
A gyárudvarokon száradó gyapotkötegek. Itt-ott, szél indázta
Szemétlerakat csapódik a kirakat üvegeinek, s belül, a kongó
Légüres térbe ágyazott riasztórendszerek felneszelnek.
Tetszhalálba merevedett áramköreik sivítva élesztik fel
Az örök-éber biztonsági elemeket. Sehol egy ember.
Csak a fegyelembe tekeredett vezetékek villámai
Csapdossák vadul az elárvult díszleteket.

II.
A zsongító fény meleget lop a fákra, ködöt oszlat
Az áprilisi szél. Bokor árnya mögül ártatlan neszezés:
Hallik: szarvas lép ki az útra, óvatosan kémlel,
Büszke fejét emeli. Remegő orrán még harmat rezdül.
Hátra, s körbe pillant, deres patája dobban avarra.
Pattan a pillanat s véget is ér, amikor eliramlik.
Öreg tölgyfa mögött erdei ember. Őszülő bajsza alatt
Elmosolyodik: Így megy ez már sok tavasz óta, hogy
Mindig kikopik belőlünk a tél. Rejtekutakon járva újra
Meg újra mondja az ég a régi mesét, mely az élet
Rendjéről regél: Minden ér lüktessen! Vén fák kérge
Alól friss nedv csörgedezzen! Hajnali szép álmunk
Meg sose repedjen! Becses bölcsőinken,
Napunk arany arca végig megpihenjen!
Akkor talán majd a béke is ránk dereng végre.
A kobzos ujja újra végigsimít a szépre feszített húrokon.
Nem dalol árnyról soha többé, nem méláz omló hantokon
Tekintete, s felderül arca, ha a nyájas egekre pillant.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.