Önarckép Havazásban

Mellettem mindig néma ordas alszik,
és állok így és lámpák tánca hull,
csakúgy dobálja hófehér ruháit
Odüsszeusz, Kolozsváron tanul,
listát csinál, talán hogy végül számít,

kik írnak némafilmeket,
egész eposznyi ámítást,
az éj ha bennük székreked,
akár e kép, e hóhullás,

a karnevál itt falba zár kegyetlen,
a tangó néha hófüggönybe rejt,
ekképpen szöktet meg, nem is varázsszer,
s iszom csak én, ki egyre csak felejt,
egy repülő a festett égen ível

és elvisz tán Bombay felé,
vagy elzenél, Nyugatra tart,
az ég nagy lomha éterén
ebédet ad, majd visszahajt.

Ma csak Hladik, ki látogat e murván,
idő, ha állna, hullna, egyremegy?
E kép, ahol bennhagytam annyi órát,
ki lesz, ki itten mindent rendbetesz,
havat, lámpást, e házat, bármi korlát.

Van hófüggöny, mi végleges,
a gyújtó fénye filmbe vág,
kajája immár kéthetes,
de él, de él, de visszajár.

(Emelkedik szép lassan képernyője,
árnyékom lép e pár imázs fölé,
emelkedik keringő, utca benne,
még kéne írnom pár új sort köré,
ha filmszalagját még fel nem tekerte...)





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Helikon, 09.02.25.