Hagyaték


hagyom, hogy büntess. mert azt hiszem, jogosan.
csak néha vádolom ártatlansággal magam.
de amikor éppen elhagynálak,
te megint jelzed, hogy vagy. belém rúgsz,
mint anyja hasába a magzat.
és már ott tartok, hogy kétségbe esnék,
ha soha többé nem fájna.
mert úgy menekültél hozzám,
mint fából a bőr alá a szálka-
és megint megittuk a bort.
már semmi sincs a szobában.
most kolduló tenyérrel
a terasz tart ki a tájba
és még nevetve viccelődünk, hogy ki néz. ki az, aki láthat.
ki pislogja a napba az éjszakákat
de mint leszakadt póráz, ami már a sintértől se véd.
úgy vonszolja maga után az ember a hitét
mint akik csak a saját haláluk ellen kérik, hogy
oltson beléjük gyermeket a férfi
én mindig megvetettem az ilyeneket,
mégis ahogy bánsz velem abban
most az fáj a legjobban azt hiszem
hogy még mindig nem csak az ütéseidtől
vérzek havonta rendesen-

és közben elgurult előlünk a nap,
de még nem meri követni a fény.
már veled sem én vagyok,
csak a tulajdonságaim.

és igaz, néha még kérem, hogy gyere ide.
de ne remélj mert bennem ez már
csak a találgatás hite

és hiába könyörgöm legalább részvétért,
azt senki nem sajnálja
akinek a halál utáni vágya
már csak a túlélők nosztalgiája


(nem emlék ez. csak a józan eszem.
mert a körhinta akkor
az óramutató járásával ellentétes irányba
forgott velem-
a természetes halálhoz még nem voltam elég öreg
így lettem fiatalabb, mint az élet,
amikor a szüleim még párszor azt mondták egymásnak: „szeretlek”
ehhez képest én
még csak nem is
szóismétlésnek születtem
csak visszhangként egy túl soká
rájuk zárt teremben-

de ma már megértem őket.
ha vele maradnék, sem tudnék
a gyerekemnek többet mondani
én sem, mint hogy

nézd az esőt, hogy árad,
mert nem kellett az anyaföldnek.

nőjél te is
pont ilyen feleslegesnek. )






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.