Tűnődöm énrajtam, meg az életen,
A világmindenségen meg mindenen.
(Negyvenkettő.)
Ez a mély önelemzés loncsos, ördögi móka,
Magamon ennyit nem agyaltam – a terápia óta.
Elrettentő.
Lehet, nem értem meg így sem egészen,
S inkább kérődzöm a múlton, minthogy megemésszem
Így nyersen.
De ott az az édes melléktermék,
Az önreflexió hónalján lecseppenő verejték:
A versem.
