Az elsõ

Az első

Még távol van, de
fekete öltönyös varjak
már hozzák a színét, hidegét.
Szárnyuk jeges borzongást suhint.
Mint foglár keze, ránehezülnek a vállra.
Lábuk alól jéggyökerek szöknek gyomorba,
tenyérbe, ráhurkolódnak a szívre, torokra.
A blende makróra vált, a díszletek elmosódnak,
csak az odáig alagútjának vége élesedik minden lépéssel.
Anyám áll a házunk előtt.
Arca még csak ovális balsejtelem, de a  a zsigereimben
már dagasztja a szökőár hullámait egyre magasabbra,
hogy aztán apró véd művem játékgátjait félrepöckölve
kizúduljon arcomra a tenger.
Akkor láttam, hogy ő is sír.
A Dorka, szólt hozzám guggolva. Kiszaladt, egy autó.
A diófa felé mutatott. Megsimította arcom.
A varjak felrebbentek, nem volt több dolguk.
Ellöktem a partról a csónakot és elindultam
a kert végébe megöregedni.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.