Vaamikor virágok voltunk

A leeresztett faredőnyök résén át
csíkokban hullt a fény, így terített fegyencruhát
meztelen testedre, hevertem szótlanul.
Néztem az ablakot, láttam, hogy kezemre borul
e megmagyarázhatatlan játékbilincs.

Már kincsünk sincs mit számba ziháltál volna,
édes nyálad csorgott a párnára, és csalóka
álmot hagyott, éreztem keserű patak.
S tudtam marni fog, mert amikor elhagytalak,
széttépte ajkamat kacagó ezüstje.

Mindegy ki itt a szabad és ki a fogoly,
lassan lámpát olt az éjszaka és hűvös, komor
cellánk lesz ez a két sápadt jéghideg test.
Szép hullái lázas öleléseknek, kik deres
hajnalokon csókot csak árnyaknak adnak.

Láthatatlan sóhajaink még maradnak,
tán' felhúzom a redőnyt és a gyönyörű napnak,
lángoló sugaraiban átöltözünk.
A kitárt ablakon bekúszó íve lesz tőrünk,
és ölünk mint vad, ha prédája énekel.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.