Petz György : A szegény kisgyermek bús férfi korából - Elégikus vallomás Kosztolányinak

Folytatódnak a Dokk estek, az eseményt a dokk.hu facebook lapján is hirdetjük.

 
2826 szerző 36675 verse
dokk.hu irodalmi kikötő :: alapítva 2000-ben
Bejelentkezés
KIEMELT AJÁNLATUNK

Kinde Annamária
  Szandra May felnő, választ, s eltűnik
Új maradandokkok

Sági Ferenc Dénes: ikszedik helyzetjelentés
Francesco de Orellana: A hétfejű bárhány (revised)
Ötvös Németh Edit: nyanya
Lőnhárt Melinda: Infúzió
Kiss Anna Mária: Anna szerint a sznob
Tar Ferenc: És ha
Natalie Danaisz: cafka
Albert Zsolt: Olajos felhők
Valyon László: Kányafák sirassatok
Vajdics Anikó: A felhőnek fölötted
FRISS FÓRUMOK

Lantos Tímea 2 órája
Nyári lászló 3 órája
Gyors & Gyilkos 3 órája
Jónásné Göncz Zsuzsánna 3 órája
Nagyító 3 órája
Oláh Imre 4 órája
Vezsenyi Ildikó 4 órája
Gyurcsi - Zalán György 5 órája
Zsuzsanna Grande 6 órája
Kosztolányi Mária 13 órája
Aranyi Gábor 23 órája
Pataki Lili 1 napja
Misinszki Hanna 1 napja
Bánfai Zsolt 1 napja
Albert Zsolt 2 napja
Szilasi Katalin 3 napja
Vajdics Anikó 3 napja
Kiss Anna Mária 3 napja
Farkas György 3 napja
Petz György 4 napja
FRISS NAPLÓK

 leállósáv 1 órája
Hetedíziglen 1 órája
Qui? 1 órája
Jó, ha a vége jó 2 órája
Sorrento 2 órája
Baltazar 3 órája
történések 7 órája
nélküled 8 órája
Bátai Tibor alkotói naplója 11 órája
mix 11 órája
N. D. S. L. (Vajdics Anikó) 12 órája
Játék backstage 13 órája
Vezsenyi Ildikó Naplója 14 órája
Seholsincs 15 órája
az utolsó alma 1 napja
BECENÉV LEFOGLALÁSA
VERSKERESő

Részlet a versből:
SZERZőKERESő

Szerző névrészletre:
FÓRUMKERESő

Szövegrészlet:
FOTÓK

Petz György
A szegény kisgyermek bús férfi korából - Elégikus vallomás Kosztolányinak

Elégikus vallomás Kosztolányinak
10 tételben
1.
A gyermek, aki voltam egykor,
s ki e testben tétován figyel –
és nem találja útját a világban,
és nem találja helyét már bennem;
még időt ad, néhány napot
megszületni; úgy, hogy érdemes legyen.
Minden, mi itt van,
s én ide tettem:
az asztal, a polc
és rajta a könyvek,
a lámpa, az ernyő,
s talán a fény is –
a szőnyeg, min járnak,
tiporva szeretnek –
itt marad épp úgy,
akár őszi fa
levéltelen,
ha leválok róla,
odébb megyek –
lejjebb egy kicsit
és feljebb is akkor,
mint az avarszag
tűnök a tájban.
Az ifjú, ki voltam,
másfele jár már –
magával vitte titkait;
hisz fontos volt neki,
rejtvényre nézett,
hogyha meglátta társait;
s engem itt hagyott –
ha tükörbe nézek:
átnéz rajtam,
ásít, ásít.
Mi mindent zártam szemembe,
s mi minden hagyott itt –
Az örömök elúsztak, akár a halacskák,
s én már a vízre sem emlékezem,
Talán, ha néha, egy-egy buborék...
és megáll a felszínnél, mielőtt újra
elvegyülhetne; de percig még marad,
aztán kipukkad. Felszabadul.
És vége a gyöngynek a vízben,
és vége a halnak a vízben; s én,
aki mindezt a szemembe zártam,
nem látok mást, csak üveget.
Ha tükörbe nézek,
vissza már egy érett
férfi les. Jaj, hol vagyok?!
Ha szembe jönne, én
biztosan köszönnék;
oly komoly. Igen, komoly.
Ez lenne hát, kiért
apám s anyám egykor
díszben összeesküdött?
Nem hazugság volna
mind, mit rám rakodtak
megoldani képtelen?
S most már csak néz: tükröt,
mi semmivel nem több
magánál a tükörnél.
2.
Újra úgy vagyok magammal,
mint első találkozáskor a szerelemben;
minden most kezdődik, ismeretlenül,
és oly csupaszon, mit meg nem véd a múlt.
Bármi lehet; ki tudja, szemem unalomtól
vagy bizalomtól fáradt – mi lesz?
Miféle mélyeim vannak, mik magukra öltik
a leplezetlenek leplét, a tisztaság
álcáját – és a reménytelenséget.
Ennyire jutottam? Innét kezdem?
Körbejárok, mást se tudok tán?
Miért nem írhatom – milyen vagy: te?
Miért mindig e nyűves első személy,
akiről semmit tudok, csak kaparászom
a lélek bőrét – közelebb jutni hozzá;
hiszen csak veled, ha együtt történnénk –
tudnék meg többet e csöndbe menekvő,
magába vérző védtelenről –
mert újra úgy vagyok magammal.
3.
Én úgy éltem: belőlem szakadt ki,
akire azt hittem: te vagy és elmész –
és mi fontos volt belőlem: nincsen
már velem, csupán a váz, ki
tükrömből rám néz; s éppen olyan,
mint annak előtte, mikor még
voltál, de már nem. Határt érsz.
Így kell hát magamat megismernem?
szegénynek, tátogó hiányevőnek, kit
felpuffasztanak a múltak; kire ráér
a halálközeli őszülő halánték.
Nem akarom a megismerést, legyek
boldog, fene bánja, miféle nyájban;
hagyjanak el az évszakok,
kibékülök egyetlen tavasszal,
s mi hátra van, minden belefér –
szárítson fel a nap, ha eső,
felhőből fújjon el, ha szél.
4.
Érzékeimmel láncot próbálok lazítani,
és örvendeni is a láncnak;
könnyíteni magamon újra meg újra,
nem érezni, hogy húsomba vájnak.
Amit kipróbálok – megpróbál engem,
mit görccsé oldanék – megkötöz, jelez:
testté gyűri a fantáziám, örül, szenved;
és célom akar lenni, mi elébb csak szolgált.
Kinek fantáziája van, minek annak
megszületnie; miért kellenek a bőrbe
kötött álmok, sóvárgás falak közül
falakon túlra, és rázkódni attól is,
mi oly efemer; miért az áttétel,
ürítés, étel, a nagyképű élet –
s maga alá gyűr, ha hagyom, ha félek;
az állandó „ki vagyok?” a kiáltás és a csend.
5.
Amíg fiatal voltam, úgy akartam,
mindenben a szélsőkig menjek,
s tetteim összegét hassa által a mérték,
amivel semmi dolgom, ha őriz egy isten.
Immár férfikorom magasán úgy látom,
nem volt hiba a végcélban; mert tényleg,
mérték kell az egészbe, amit úgy nevezek:
én, vagy az életem, mindegy –
mérték legyen abban, de nem csupán összegeként,
ellenben, hassa csak át, mindenik tetteimet.
6.
Hiszen te is tudsz mindent.
Én is Ő is.
Ülhetnénk a lábunk összehúzva,
szemünkbe zárva legfelső határt –
mi épp annyira jóság, mint közöny,
amely felé bensőnk úgy sündörög.
Hiszen te is tudsz mindent.
Én is. Ő is.
Mind, ki egészre egészként tekint,
és véle már így – semmi dolga nincs –
de nem. Felszakítja gömbödet a tett,
mi káprázatért valóval fizet:
épp annyira teljes és hiányos,
hogy kielégít, s újra célra lök –
és eközben rongy, nedvedbe lógatott:
az ösztönök letörlik jeledet –
ne hidd: te is tudsz mindent,
én is, ő is –
jó vakság ad szemednek távlatot,
lábad s karodnak fáradtság erőt,
s míg a sarkon elszárad egy jógi,
te mit sem sejtve – megmerítkezel.
7.
Jobb, ha tőlem tudod: nincsen társad;
meg aztán úgy vagy evvel a világgal,
akár a pásztor a nyájjal. Magánnyal.
Mész, mész felőled – magad felé,
s közben már-már kilométerköveket
látnál magad mellett eligyekezni,
pedig csak időbe álltál s eső esik –
s istent megérted egyre jobban,
akár nincsen, de hogyha van is –
legjobb esetben semmi dolgod;
talán teremteni, vagy újraölteni
ruhányi testet s csodálkozni:
nem lehet az, hogy ne legyen társad,
hisz ugyanúgy van itt bárki magánnyal;
szinte már közös, szinte összeköt,
ahogy a helyén önmagát kitölt,
akár a gömb, s csak a csodálkozás,
a közönynek ifjabb testvére fordítja
másra.
8.
Próbáld meg: nézzél úgy valakire,
mintha már újra, és nem először
láttad volna, sőt, jó ismerősöd –
mert találkoztatok már, s valami
fontosat mondtál neki, vagy ő
akart mondani, de jött a várt
villamos, talán éjjeli sápadt hatos,
s az úgy viszi el az embereket,
akárha sorba állnának, s nem
egymás mellett – gondold meg:
részként találsz és egészként búcsúzol,
s most újra rész vagy, és övé a gond
másik fele, amire te lennél válasz –
és ez benne rejlik minden találkozásban,
s hogyha most nem néz rád az világ-
omlás; ő veszít többet? te? vagy a
világ? – mert hiszen dolgod van,
és éppen vele; szemén látod, igen,
megismert, és pontosan úgy néz rád,
némi zavarral először, mint aki
emlékek között matatva döbben rá
arra, hogy éppen téged várt s mióta.
9.
Tőlem függ minden:
hogy mekkora magányt
hasítok ki, cifrázok –
hasonlítok Istenhez
vagy csak bogarászom;
tőlem függ minden.
Ha megérkezem,
ott a bizonyíték:
elindultam valaha,
és utam senki másé:
magam lenyomata,
ha megérkezem.
Árnyékot vetek
magamra anélkül,
hogy fénylő napom lennék;
semmi kétágas pokla –
mennyre ráismernék;
árnyékot vetek.
Tőlem függ minden,
de nem múlik a múlt,
egyre inkább ideér –
mikor ha megérkezem,
s látnám végre fejét:
árnyékot vetek.
10.
Hatszor hatodik csöndem hordozom –
mér’ lenne lélek, s ha van, miért félnénk?
mi ez a spulni, mire felgöngyölve utunk,
s nem tud letekeredni simán, egyenest –
ez lenne tán a lélek, e majd’ körbe-cérna?
Hatodszor üzent a csöndem, e párbeszéd,
mit a lelkem folytat a magánnyal,
amelyben élek, meg-megzavarva köztes beszéddel:
mert félreélek; formálisan, már szinte úgy,
akárha élnék: már-már van családom,
lakásom, autóm és földi birtokom; épp elég,
hogy vádlón körbeálljon s kérdjen: mire mentél?
„szinte” jó a felejtés, múzeum falán szárad
kamaszkorom remegős, tiszta bőre,
míg én legszívesebben föl se kelnék,
és fáradt vagyok, mielőtt bármibe belekezd’nék;
akár fekete luk – csillagkor után –felnőttkorom;
s hol szem ragyog, abba már bele nem nézek,
szemem lehúnyom, félrenézek, mintha bántanának
a fények, mik belőlem vannak, csak visszatérnek,
de én már más vagyok: vak és enyészet.
No, ebből elég! jöhet a megváltás, mi nem fényes menet,
hisz magam kútja vagyok, s míg megmerítkezem,
csak egyet kívánok: jó mélyre; egyszemélyes
édes tengeremben, talán, ha kagylót lelek, gyöngyöset,
némi gömböt, mi sérülékeny, fényes, mint a másé,
s csupán azért enyém, mert megmerítkezem:
ki hatszor hatodik csöndem hordom,
szavakból élek és éhezem.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.



Kedvenc versek

Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
Mások kedvenc versei

2019-10-18 09:42 lista
2019-10-07 16:11 paricska
2019-09-23 22:23 Kosztolányi Mária
2018-12-07 20:19 u.a.
2018-12-07 14:21 szép
2018-11-14 11:19 Bara
2018-09-28 23:41 furim
2018-08-27 10:16 Vajdics Anikó -- kedvencek
2018-08-21 09:29 Vezsenyi Ildikó
2018-08-21 09:17 vim
ÚJDONSÁGOK a dokkon

2019-10-22 23:52   Napló: Jó, ha a vége jó
2019-10-22 22:47   Napló: leállósáv
2019-10-22 22:27   Napló: Qui?
2019-10-22 21:51   új fórumbejegyzés: Lantos Tímea
2019-10-22 21:40   Napló: Qui?
2019-10-22 21:38   Napló: Qui?
2019-10-22 21:34   Napló: Hetedíziglen
2019-10-22 21:27   Napló: Qui?
2019-10-22 21:25   Napló: Sorrento
2019-10-22 21:06   Napló: Qui?