scene

Az első felvonás a szemöldököd.
Diadalív, mosolyszünetbe beleérő.

A másodikról hallom, ahogy közeledsz.
Egy szőrszál van a tenyeremben,
de nem fogom magánynak hívni.

Két emelet között kellene átnyújtanom,
akár egy szál virágot, rád bízni végleg,
s hogy mennyivel lenne könnyebb,
te talán tudnád. Miként

érint egy metafora anyaga,
hív magába kiterjedése,
hajadba font virág, egy megkésett monológ,
„a romkert egy szál rózsája ragyog”.

Aztán a szemedbe tovább,
üres lépcsőház a sötét liftaknába,
nem tudva mi a tiéd mindebből.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.