félálom az elmeutcába

A csilláromon ma az ősz ringatózik.

Kiégett barna körtéjét hullajtja,

nálam itt szelíd kislányok,

puha talpukkal

roszogtatják a szilánkokat,

hogy úgy legyen belőle

fehérhomok, mit az éjjel

majd a vén fehérszakállú

lét szórhat; had fájjon

az ünnep azoknak,

kiknek nem jut

egy mosolynyira való sem

abból, mitől nekem

fülig ér a szám.



A sáros ablakon keresztül,

minden naplemente,

külön félreszabott bájjal

okádja szememre, ha nézem,

a kétkedést, mitől bennem

egyszerre omlik össze

a menny és a pokol,

majd a romokból kinőni látom

jelen világom

kókadó virágát.



Hamutartóm úgy szorongatja

a cigaretták csonka tetemét,

hogy nincs szívem egy mozdulattal

a szemétbe vágni, lassan megtelik,

s ha akkor sem leszek erős

kénytelen leszek venni egy újat.

Nem túl nagy költség egy tárgy

örök boldog gyászáért cserébe.



Kényelmes fotelomból,

valahogy plasztik flaszter

hangulatot gyárt a sok

falanszterbe csoportosult

agysejt, az édes

álmot habcsók emlékekkel

táplálnám, de ma nem lelem

múltamban a bájos momentumokat,

így úgy hiszem

rémálmot gyárt

rémes elmém,

és én már előre félek,

de végül mégis csak

belecsapok az alvásba,

aztán úgy billen előre koponyám,

hogy a csigolyák roppanásától

megrian az óriás jéghegy,

amiről éppen lemászni szeretnék,

a talajt meg csak várom,

de hiszen ez már maga az álom...



Te meg csak irigykedj barátom!





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.