A vakolt falon csorgott le a nyári nap
Olvadt szét a melegben minden falragasz
Feltört mind az utcakő
Elfakult arcképed minden nő
És minden férfi elképedt
Fontosságát vesztve tűnt az éterbe a lábunk köze
A hormonok
A hegyek parkok, a tűsarok
Utolsót koppant minden helyen
Eltűnt maga az értelem
Vígan világolva kihúnyt a nap
S „lengedező szöszsötétben”
Végül már a szösz se maradt
