Az olvadt aszfaltban söröskupak, fosszíliánk,
van múlt nyarunk, és lesz jövőre újabb,
most semmiség.
A zümmögő időt elhessegetjük,
kezünkben gyűrt újsággá lesz a lég,
olvashatatlan.
A járda mellé gyűlnek kis pihék, a tegnapok,
s a hajlatunkban tompaság csorog.
Mint két hatalmas, izzadó tenyér simul körénk a föld s az ég.
