Éjszaka a városban

Most csendes a kő - lepihent.
Én járok egymagam idelent.
Fölöttem zártszemű ablakok,
csak Isten látja, hogy hol vagyok.

Szűk nekem ilyenkor, bár széles a járda,
kifekszem az útra, vízbe, pocsolyába.
Nem a cipőm talpa, arany hajam sáros,
úgy várom, dőljön lelkembe a város.
Szülessen meg bennem minden suttogása,
emberi könnyei, szédült rohanása.
Magamba fogadom rejtett rezdülését,
a kirakat bábuk lila ölelését,
szerelmét megannyi telefonfülkének,
elszabadult szelét kőhidak röptének.
Enyém minden tudás, enyém minden titok.
Holnap talán titok-kereskedést nyitok.
Elmesélem nektek, milyen az a város,
hol álmodnak a házak, míg az aszfalt sáros.
Ti pedig kérditek fizetség helyében:
- Hol van ez? Merre van? Miféle vidéken?

Mosolygok magamban, hallgatok.
Susogja a város: - Pszt! Titok!
Fölöttem zártszemű ablakok.
Isten látja csak, hol vagyok.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.