Beatriz Viterbo keresése
Nem tudom, áll-e még a Garay utcai ház, hiábavaló reményeim színtere, de azt tudom, hogy az a perzselő februári délelőtt, amikor itt hagytad ezt a világot, csak az első volt egy végtelen változás-sorozatban. A te életedről nem tudok semmit, de az enyémről…
Mondhatnám, hogy úgy éltem, mint egy szent, de ez nem felelne meg a valóságnak.
Az a bűnöm, hogy nem tudok felejteni. Emlékszem életem minden egyes percére.
Emlékszem az iskolákra, könyvtárak ásító unalmára. Emlékszem a laktanyákra, a szögesdrótra, kerítésre, az emberek szagára. Az őrtoronyban, éjjel, könnyen megfordíthattam volna a fegyvert. Emlékszem a besúgókra, a vallatótiszt tekintetére.
„Hova jár, kik a barátai? És a szerelmei?” Emlékszem a fogda hidegére, az őr cigarettával kínál. Emlékszem a csillagos égre, a szabadulásra.
Te erről semmit nem tudtál. Élted a magad könnyelmű életét.
Mielőtt még engem is elnyel az Univerzum sötétje, és testem atomjaira hullik szét, elmondom, hogy semmi nem kárpótolhat érted. Tényleg semmi.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.
