Napi-fûzér

Három

Három az író-költő,
ki örömömmé tette a napot.

Három az író-költő,
ki tudja, mennyire szegény vagyok.

Szegény vagyok.
A lelkem gazdag.
Látom, Uram,
Te milyen bölcs vagy.

Vagy tudnék-e így örülni
könyvnek, ha lenne pénzem,
rá való?

Három az író-költő,
kikre felnézek - úgy és így - nagyon.

Három az író-költő,
pártfogásuk ott pihen vállamon.

Te nem adtál nékem verset,
se postán,
se küldve,
és kezembe se.

Tőled nem kaptam
se megajánlott,
se firkálatlan kötetet,
sem nem egyet,
sem nem tízet.

Mert gazdag vagy,
s mert gazdag vagy,
költő nem lehetsz.

Három az író-költő,
ki fogában tartja lelkemet.

Három az író-költő,
s ennél most már több nem lehet.

És tegnap este,
ahogy felmértem gazdag szegénységemet,
maszatoltam arcomon a szívemből buggyanó vizet,
mit a hála
oly hanyagul belecsiptetett a sóval,
már néztem előre,
s látva, kértem is, futva szóval:
Uram, ha megadod nékem,
hogy a nincstelenséget nem
két kilónként rakod ölembe,
Uram, add, hogy soha ne felejtsem,
mennyit nő naponta a lélek
a koldusnak is,
mitől nő naponta a lélek
a koldusnak is.

Három az író-költő,
s hogy vagytok, ezért köszönet.

Három az író-költő,
a Jó isten mindent megfizet.


A nap szeme

Ősz, te már itt laksz. A juhar-levéllel
földre rárázod keserű imámat.
Jajszavam hallgat, megül ékes erdőn,
         kései köd lesz.

Rút ezüst felhőn napot ütni jöttem:
szórja rám fényét, sugarát kegyekkel.
Más felé néz most az arany-tekintet:
         Lásd, neked árad.


Nézd

Nézd, elengedlek.
Nem fog a végzet,
amilyen nagy voltál,
oly kicsi lettél te,
és szeretlek
- van kertje istennek -
már másért ver szívem.

Pici sárgám, pici kékem

Pici sárgám, pici kékem, hova mennél üde réten?
Dalom itt van, vele játszom, ki-be száll most a határon.
Hideg estén, hideg álom, de unom, hogy sokat ázom.
Meleg ételt, meleg ágyat! Legyen egyszer puha párna!
Puha párnát, pihe embert, ki takargat, ki gazember.
Pici sárgám, pici kékem hazaindult ma a széllel,
fele úton megijedtek, remegéstől kezük egy lett.
Pici sárgám? ... Üde zöldem! Gyere sűrűn, ez a földed.


Alkonyi vers

A falvakon már táncot jár az alkony,
keringve néz a házfalak tövébe,
les ablakon, kutatja, mit zenélek
ma róla, és -pofátlanul- jó hangom

kicsinykét sem dicséri meg! Hát hagyom,
és újra hozzád fordulok szépséges
szerelmi láz, talán te jól megértesz,
s tudod, mennyit gyötrődtem érted. Arcom

virult, míg ócskán teltek rongy-óráim,
mosoly manók költöztek otthonomba,
tündérek mosták tükrömet, min látszik,

csinos vagyok... Miért hagynám a sorsra?
Cipőmhöz már puhán ne érjen pázsit?
A hosszú nap testem pirosra fonta.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.