...kísértet hordozza szét...

Összehajt, majd ellök az esőszagú csend.
Halomban fekszenek előttem mind
a levedlett létezések,
neked nem kell már a bőr,
a hajló test fényes háta,
kétkedéseinknek hála
összemarja a csend,
ez az alattomos, ez a kattogó, villogó,
az árnyék maga, ahogy a szobán körbejár,
ahogy a párkányra pihenni tér.
Kiszürkült lepedőn üres már a tér,
a tűnő idő tűnékeny foka ahogy elhever,
egymaga ül a fotelban, emlékezőn hallgat,
csak véráramlás, ami van, szívütem, ahogy ver,
mert a sárba foglalt lábnyomot a parkettán,
az elhagyott illatot, köszönést, mind
valahol egy kísértet hordozza szét, magán,
csendpóráz engedi el.
Sáros Miskolc sáros Sopron
hol kitaszít, hol befogad.
Talán vonaton ülsz már,
talán repülőn,
ködös végcélok sáros útja elvezet;
két imára kulcsolt kéz
lentről érted most is
ezentúl is mindig égre mutat.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.