Vízzel, ecsettel

                                   Plasson mesternek


Ez nem egy táj. Csak a töredékei.
Egy-egy villanásra az. Az út két
oldalán úgy tűnnek elő a fák,
ahogy, ilyen lustán elmerengve,

volt bűneimmel meglepem magam.
Vétkes vagyok és nyugodt. Mindig

ilyennek kéne lennem. Akár egy
kávé, az alvás, egy forró zuhany,
mások szeretete épp oly tompán
sajog bennem. Egyre távolodik.

Átlépünk a határon, amíg lehet,
nézem a folyót. Itt elég sekély,
mégis elválaszt a nyelvtől, tőletek.

Ekkor, mint a végítélet, minden felragyog.
A víztükör arcomhoz szorított penge.

Úgy pulzál, lüktet a fehér pára, mint
a tejüveg. Nem takarom el a tekintetem,
bár nézni is fáj. Szinte öntudatlanul,
a kézfejem megremeg. Így utazunk,
egy országba, aminek tengere van.

A közöny és én. Néha gyöngéden
kisimítja tarkómból a hajam.

Újra elborul. A fakó ég alatt kukán
pislognak a házak. Itt-ott néhány gyerek,
kutyák, macskák, lovak. Szemükben
szinte csikorog az éhes értelem.

Ez nem menekülés. Csak haladunk.
Mit viszünk magunkkal, és mi marad el,
nem számít. Csupán a mozgás maga.
Az úton levés. Van egy város, ahol várnak

minket. Azt se tudom, megérkezünk-e valaha.
Eljutni hozzájuk nem azt jelenti, hogy mint
furcsa vásárfiát: kiteríthetnénk terheinket






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Parnasszus, 2008 április,