a margitszigeten

emlékszel? akkor és ott, a margitszigeten…
te villamossal jöttél, én már vártalak. és
hogyan is volt azután? talán, akkor még
ott volt az arcunkon egy kicsi pír, miután
ölelésünkből kibontott az anyag. csak a
szívünk, az a titokzatos, ő maradt odaát.
de jól állt nekünk, ahogy a rózsás pír is,
amint sejtelmesen súgta meg, át- meg
átbukva érrendszerünk szőttesén: a leg-
szerelmesebb. emlékszel? akkor és ott,
a margitszigeten… miután találkoztunk,
és már a szíveddel láttalak, és engedtelek
téged is, ugyanúgy önmagamba, amint
ujjaid sejtenként simultak ujjaim szövetébe
(és a már akkor sem talált szavak, most
sem érnek fel a szívig), hogy már fájt
az a földöntúli gyönyör, fájt, hogy csak
bimbózhatott, de virágot nem bonthatott
bennem létezése! emlékszel? akkor és
ott, a margitszigeten… amint ujjaink már
önmagunkkal szemben is erkölcstelen
játékot űzve, a vörös vágytól elvakultan
taszítottak le a hullámzöld tűzbe, majd
ajkaink egymásnak feszültek, s mint éhező
vadak tépázták bíborló húsunk erdejét,
mialatt lábainknak merész ölelgetési’
közt, a tapintás bejárta dombjaink és
völgyeink rejtett barlangrendszerét!
és akkor, és ott: fogbörtönéből szabadulva
a lángoló lélek, testünkben helyet cserélt.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.