Szomorú bohóc

                          A gyermek, aki voltam a torkos idő
                          bendőjében rekedt és pityereg.
                          
                          Döbbenten méregetem összezsugorodott
                          iskolám, szédítenek az összement terek
                          és a homlokomat horzsoló
                          felhők a gőzölgő betonra taszítanak.
                          Az egyre kurtább napok, hetek,
                          hónapok furmányosan göngyölítenek
                          a hanyatlás felé.
                          
                          Szívesen visszautaznék elbújni
                          az elherdált pillanatok burkába
                          a szürke, pőre emlékezéssé
                          aszott mából, csak hogy szabaduljak
                          jövőmtől, mint a szomorú bohóc
                          a tojással dobálózó gúnyos
                          publikum együgyű haragja elől.
              
                          Belepotyogtak a kerti tóba,
                          megfulladtak már gyermekkorrom
                          huncut, éneklő amorettjei.
                          Pufók arcuk élettelen mered
                          a külvilágra és vízi sírjuk
                          hártyás tükre felett csupán
                          a vándor szél kalimpál.
                          
                          Különös nyár a mostani.
                          Didergek. Fázom. Felnőttem.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.