Éjszakai sanzon
A létezés sovány mezsgyéjén ülök
s egy etűd panaszosan ringat.
Emléked eleven, érzem parfümöd.
Szememmel kikapcsolom a Holdat.
A sötétben még tisztábban látom,
hogy oly könnyű volt a véred, mint a hab.
Nem akartam tőled semmit,
s arra eszméltem, hogy elcsábítalak.
Két óra volt talán, vagy annyi sem,
meztelenül feküdtünk az ágyon.
Oly gyorsan múlt el a szerelem,
mint az őszi esőben a lábnyom.
Most az űr sűrűjébe nézek, mely
mint a lelkem: bársonyos és fagyos.
Átcsúsznak rajta érzelmek és évek.
És meghalsz, és én is meghalok.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.
