Szerprosti

Szerprosti

Nincs tovább. A várpatak
elállta itt az utamat.
Körbejártam: híd sehol,
s a sav kimarja lábamat.
Egy szál gerenda, fa, se léc,
egy fogpiszkáló, annyi sincs,
mi keresztben átvezet;
egy kis ladik, csak hatvan inch,
kellene, de nincs. Egek!

Hát mindhiába másztam át
Üveghegyet és trópusok
gyilkos dzsungelét, hadát
hiába vertem bősz királynak,
hiába éltem szűk diétán,
az Óperenciát hiába
úsztam át, ha nincs egy létrám?

Most, amikor valahára
itt vagyok s te fenn a várból
integetsz míg kebled táncol,
s aranyhajad hosszú árja
lezúdul, s a vár fokában
tíz kis törpe várja, fogja,
s mint befonja úgy viháncol
bőrgatyámnak éhes foglya,
mint a felvert sátortábor,
s rasztaszívem majd kidöglik…

Királylány, hát mit tegyek? –
elme elhagy, terv bedöglik,
minden hűhó mindhiába,
ugrálhatok, fasz se néz rám,
lasszóm is csak negyven centi,
talán fölmetszem a vénám?

Jaj én balga, ó, én bolond,
evett volna meg a sárkány,
mely rám támadt hét farokkal,
mikor elfogyott a cérnám,
merthogy szívni zöld helyett
csak barna szart adott a nepper,
s azóta is azzal indul
minden új napon a reggel.

Úrnőm szánj meg immár engem,
küldd el bélyegen szerelmed.
Kék csillag fényén emeljen
föl hozzád egy sóvár lelket!

Erembe lődözz tűhegyet.
Magaddal porozz be Drága!
Belebújnék még ma éjjel
a vár fehér asszonyába.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.