SP MO SP MO...

Persze, és szeretek felébredni valahol,
Álmosan foszladozó testtel,
Nincs is annál bájosabb,
Mint egy ismert helyre rákérdezni,
Hogy hol is vagyok?
Mint egy maszk mögül szemlélni a világot,
ÉS még a legnagyobb csöndben is ritmikus dobokat hallani…
Mozogni akaratlanul, és persze valahol felébredni.
Egyszerűen varázslatos, mikor nagyot szippantva a levegőből
Fölbugyborékolsz a lecsóból,
És nicsak, megint milyen értelmes a világ.
Vannak székek, asztalok, ruhák…
Van egy TV és aztaaaaa,
Egy kávét nyomsz kezembe,
Együttérző álmos szemekkel meredve
Az általam tegnap rajzolt rejtvényre,
És újból magadra húzod a földet…

Elsüllyedsz, és még csak észre sem veszed,
Egészen addig a váratlan pillanatig,
Amikoris mint rég nem várt vendég
-TÚL NEHÉZ EZ A SZAR-
Beállít, hangos csöndet lágyan püfölő szavad.
És mikor már épp lenyugodva,
Tátott szájjal megindulva
Mélyülnénk el a mesék tengerében,
Akkor ébredezünk megint…

És ismét hol is vagyunk,
Naponta csak 20* jártam itt,
De most mégis ismeretlen,
A házak keretezte szemtelen,
Kis szutykos magyar utca.
Most bezzeg nem párnák és egy
Meleg női test közt ébredtem,
A húgyszagú durva beton volt nyughelyem,
És már veri is szögét fejembe
A gondolatom megtestesült szörnyetege,
Hogy biztos újra tele vagyok mindenféle
Ismeretlen sebhelyekkel.
Picikét nem ártana a búvárkodás előtt vigyázni,
Mély a tenger, de annál sokkal mélyebb az ember,
Ki tudja mikor válnak a falak
Ismét barátságos szabadtéri pulttá.
Ki tudja mikor sétálnak keresztül újra
Szobámban ismeretlen arcok,
Miközben fekete kezemmel,
Egy Márquez könyvet szorongatok,
Melynek betűit persze magamban olvasom,
S persze minden mondatot más hangnem
Kísér fejemben végső nyughelyre.
Ahh, zavaró az ilyesmi,
Jobb lenne inkább filmet nézni ilyenkor.
De hogy tudnánk filmezni,
Mikor a legnagyobb csöndben is
Csodaszép hangokra táncolunk,
És reggel, ha megint felébredek,
Csupán Noémi van kezeim ketrecében,
A párnám!
Jó kis párna, hosszúkás puha, hideg,
Neve is szép, a szívemről neveztem el,
Mert a név tulajdonosa,
Oda van bezárva,
Sajnos a kulcsot lenyeltem,
Ezzel örök rabságra ítélve.
Na persze állítólag a fejembe van bezárva,
Mindenféle biológiai lakattal,
De tegnap láttam, hogy is működik ez a dolog,
Úgyhogy nem hiszek az irigyeknek!
Miért mindig csak a tegnapra emlékszem?
Lukas a memóriám, sose tudtam,
Hogy holnap mi lesz!






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.