Esti vallás

Mikor elsőnek vertek rám
még kicsi voltam
szemlesütve magambaroskadtam.
Nem kiabáltam, csak éreztem
amit ők nem: a lelkem.
Aztán minden nap bántottak,
fejemre maszkot húztak,
s lelkembe szöges cipővel tiportak.
Ők megtanították hogyan kell
utálni magamat,
semmibe venni saját szavamat.
Semmi kabát nem volt rajtam,
talán magam sem voltam.
Így történt az a fura eset,
ami  velem megesett:
Folyóparton a fűzfűk alá,
kövek közé, a fűszűl mögé
rejtőztem el én.
Felcsillant a remény,
s bátorságot öntött belém.
Huncut karja a kezemet
fogta, s egy lányhoz húzta.
Éjjel futottam,
nappal bújdokoltam.
Szememet a gonosz pillantásoktól
még mindig lehunytam.
Féltem a világtól.
De minek,
ha az élet kivet?
Elmúlsz mielőtt felsírnál,
keserű gyom nő sírodnál.
Menekülj a lámpafénybe,
s hajtsd fejed a fényességbe.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.