Menekülés

Azóta futok, hogy emlékeim tartanak. Lábaimban
remeg az ős-kín; gyönge vagyok most, mint
sápadó anya, ki gyermekéért szorít. Fojtón
nehezedik rám az ércesen zengő magány,
s a világ burka felreped. A Nap lustán kerül
egyet a talpam alatt imbolygó égitest körül:
árnyékon hol előre szökken, hol hátra lép,
de nem tud megszabadulni, bárhogy is
fél tőlem. Érzem, megmenekülhetek. Ez
erőt ad, melyből előnyt kovácsolok. S csak
legvégül, az utolsó pillanatban követem el
azt a hibát, hogy visszanézek.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.