LAUDATIO VITAE POETICAE
Rába Györgynek
De boldog az, ki versben él mint földlakó,
s évszámra fejti titkait,
akár a nyár, akár a tél! Remélheti
talán, hogy nincsen egyedül,
mert alkonyát hajnalnak érzik emberek,
ha látják karnyújtásnyira.
A perc számít: az írás és az olvasás
légyottja, a találkozó
szemek varázsa, mely a természetre bíz
rejtetten bővülő reményt.
Így lesz, ha lesz, a napnyugtából napkelet,
ahol megszületik a vers,
a nappali természet rögtönzése mind
így lesz magántörténelem:
magunk leszünk ajándékozó indulat
és elfogadó útitárs,
hogy megmozduljon a névtelen állapot
mint ismétlődő ingaút...
Indul az olvasó, mert mennie érdemes,
igazmondó emlékezet
viszi a múltba, lelke elkalandozik:
hol kóbor ebtől futna el,
hol vadmadárral szállja át a távlatot,
uszadékfára költözik,
vagy háztetőn goromba szélben imbolyog...
Hullámhegy és völgy egyre megy
a költőnek, kutyákat és sziréneket
a messzi örvény összemos,
a gyermeket az években meríti meg
a sorsát mozgató erő,
s ő bódultan, az élet-ittas könyvlapon
öreg-magát most megleli...
Időnk telik, a volt és van s az újra lesz,
mint víztükörben, egybeér -
mondom, kiszabva versem végét, s érem is
óvatlanul a félidőt.
Kezdem tehát megint: a mássá változást
megélni mindig más titok,
maradnánk végességünkben csökönyösen,
de átperget örökmozink
az időn, a magafelejtő pillanat
már túl későn eszmélkedik
ahhoz, hogy el ne ejtse, bárhogy is vigyáz,
legendának vélt semmijét.
Az üres kézbe fogva semmi sem marad,
kihullanak a limlomok,
égő otthonok, elhamvadt történetek
pernyéje végtelenbe vész...
És mégis van, túl minden képzelőerőn,
a veszteségben nyereség,
ha a lenyomtatott szavak, a mondatok
megőrzik árnyékuk nyomát,
s az eltüntethetetlen folt a klasszikus
időtlenségben felragyog.
A látomás a látvány helyén átdereng
megnyitva tömegsírokat,
és kisarjad önkívületében a hús,
zenében támad fel a test,
ha romlását harmóniává írja át
az önmagától idegen,
s így mindennel rokon, mindig alkalmatos
újrateremtő vágy: a vers...
Eltűnődöm a példán, ahogy olvasok.
Nincs menthetetlenül öreg
költő, amíg a hirtelen csönd hangot ad,
amíg kinéz az arc mögül
az ámuló tekintet, és megörökít
Tünékeny emlékképeket.
Az örök béke termőföldje lenne hát
a jó írás? Hát nem hiszem?
Igen vagy nem: a földlakó, ha versben él,
boldogtalan, de boldog is.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.