Önkritika

Úgy írok prózát, ahogyan más levegőt vesz.
Tollam hegye fénylő tintát vérzik,
s a sorok lágyan hullanak alá a papírra.
Észrevetted már, hogy amikor írsz,
a kezed szinte könnyedén ökölbe van szorítva?

És mégis.

Nem megy a rím, üresek és sivárak soraim.
Mintha az őszinteség és az érzelmek elpártolnának tőlem,
amikor gondolataimat versbe szedem.
Minél messzebbre nyúlok,
annál távolabbra lököm
vérben fürdő szívem izzó gondolatait.

Tévednék, ha úgy gondolom,
- fájdalom! -
én vagyok a legrosszabb költő
e világon?





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.