Az utolsó ember

Az utolsó atomvillanás után
Csak egy szín maradt: szürke.
Állok a város szélén mostohán.
Nyomorult, száműzött ürge.
Emily reggel halt meg,
S az én hajam is hullik már.
(Már csomókban hullik).

Megmentett a bányász-élet,
Lenn a mélyben mit sem tudtam.
Az egész világ semmivé lett,
Miközben én robbantottam
Egy kemény mészréteget.
Így értem meg a nukleáris telet.

Akkor persze sokan hittük,
Hogy túléljük, hogy megleszünk.
Porfelhőn át a Napot néztük,
S féltünk, végül megveszünk.
Meveszünk. A magánytól.
A magánytól és egymástól.

Érkeztek a pletykák, hírek
Rádióaktív port vitt a szél
Legutolsó rádióadón
DJ köhög, zihál, beszél.
"Nem válaszol Washington, kihaltak az írek"...
S köhög újra rút-elhalón.

Hónapokig ment még a Net,
Monitort nézve
Halt meg Anett.
Körme törve,
Nyelve alatt hólyagocskák.
Jó nagyocskák.

Miért bírtam én négy évig?
Mi a titok, mi megvédett?
Kitartottam a végéig,
Míg a világ porig égett.

Itt állok a város szélén,
Nincstelenként enyém minden.
Számba dugott pisztoly végén
A fém kakas lassan billen.
Emily a porban fekszik,
Szikkadt teste felmelegszik.

Végső pillantás az égre...
(legurul egy fáradt könnycsepp)
Pihenhetek én is végre...
(könnyebb lesz így, sokkal könnyebb)
Búcsúztatom e rút tavaszt,
Felordítva húzok ravaszt.

Viszlát, fakabát...





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.