Õsz

Köd lovát bokorhoz kötözve,
fütyülve Istenre, ördögre.
Megriadt ágakon hintázik
bújkál, lombok közt danászik.
A korán jött korhely.

Felhő kalapját félre csapva,
huncutul rákacsint a napra.
Nevetve koccint az éggel,
poharát megtölti fénnyel.
Bibor borát önti a tájra.

Lángoló virágú réteken hever,
titkon ezerszín festéket kever.
Kezébe, másnapos széltől vezetve,
lepke mintákat firkálgat ecsetje.
Nyomában sárguló erdő.

Vas karmait még köpeny takarja,
csak a tavaly mart avar hallja,
hogy lassan elmúlik a mámor
szökik a nyár, búcsúzik fájón.
Már féli az Őszt.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.