Szentestékkre örökül

Emlékszem. Csonttá fehérlett ujjaid még
szorongatták sorsod üvegbe zárt mámorát.
A fák még őriztek valami furcsa danát,
s a szél avarral tömte a nagykabát zsebét.

Hat évem minden álmával zokogtam mesét,
felolvaszthatatlan szíved talán még dobbant.
Csak egyet, én örökre őriztem titokban,
ám menned kellett, a halál kereste kedvesét.

Én, balga gyermek, néztem fekete köpenyét,
a véres pribék arcán az éj gyöngye gurult.
S a szenteste minden fénye földre hullt,
színes gömbjei ragyogtak árnyak rejtekén.

Lapultam a fák tövén, kerestek angyalok
viaszból öntött szárnyaik pille havával.
Seperték arcom Isten lágy szavával,
de felolvadt könnyem újra megfagyott.

Mert neked mindig a fény kellett apám,
őrjöngve, zilálva, önmagad tépve.
S én akkor éjjel, csillagokra lépve,
szívedre hordtam az ég jégezüst hívó szavát.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.