Az én Dunám

Nekem nem voltak híres útjaim,
a rakpart kopott köve sem jutott.
Rangom harang az ártér ágain,
hol sorsom mint konok homok futott.

Bámulom a túloldali fákat,
átdöfé dárdáit rajtuk az alkony.
Vörös cipellőn átosonó bánat,
arany ruháján ülök itt a parton.

Enyhe szél libben, épp csak vizet csókol
sok apró fodor, és surranó szenny.
Végre a felszín mentes minden szótól,
vad smaragd kacajjal a mély üzen.

*********

Ti költők egyszer mind eljöttök hozzám,
ki bánatát, ki bűnét veté belém.
Vallattok meséljek ősöket, Hazát
ám gőgötök legyőzni hiú remény.

Van ki mellét tépi, ősmagyar vagyok,
s szemével kérdez, ám szíve üres.
Ódákat ír, mint a régi nagyok,
lám telik a papir, mert a kéz ügyes.

S mintha felúszott volna a tenger,
sós lett a víz, szegény folyó zokog.
Örvény nyílt előttem, puska kelepel
íj hussan, átlőtt torkok, hosszú sóhajok.

Íme a múltatok ember, nem kell
ide százezer év, pár évtized is sok.
Még kezeken félszáraz vért vedel,
talmi tüzű tébolyult izmusok.

Kérdezd hát mi a titkom, én felelém:
semmi. Folyó voltam, s folyó vagyok.
Te ember, hát próbálj meg emberré
lenni, s visszavárlak ha meg nem halok.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.