A sípszó

Magadra neheztelsz, mióta az
eszedet tudod. Anyádra némelykor, a-
miért kihordott, ide, mely mint egy sportpálya
zsúfolva hétvégi népekkel. És őt mintha
föld nyelte volna el. Benyitsz egy utcai
telefonfülkébe, kártyádra dühödt síp-
szóban tör ki a fémtest, ínyed odakint
lángba borul. Köpésre ülsz a Mammuttól,
amit éppen a leglágyabb dohánnyal keversz.
Áthűlsz alulról. Szemből feltűnik Ottó,
szemében a régi mocsarak fénye, perverz
mosolya, kacsint-e neked, hogy mikor lépj le.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Kötetben: Daidal (Pécs, 2001)
Kiadó: Jelenkor