valahová

néha egyik út sem, csak ha körbe, ha
mindig vissza. úgy, hogy közben számokká
át a betűt. aztán otthagyni a kockás papíron.
és körbe, vissza az elejére menni.
pincehideg tárgyak között. valahová, csak
vissza. elviselni a bútorok taszítását. hogy
közben a kockás papíron is maradjon
érintetlen a rend. – és nézni. mint valami
erős szemüvegen át. nézni zavartan, nézni
csak. és integetni az ismerős foltnak.
bizonytalanul meg lelkesen. mintha
valakinek, akit kikísértünk, de akit már
nem. mert a szemüvegen át csak folt és
pára. – de kapaszkodni mégis, kapaszkodni
abba a foltba. hogy maradjon érintetlen. –
és aztán elviselni a jól ismert bútorok
taszítását. el a pincehideg tárgyak
mágnesességét. – és menni körbe, menni
mindig vissza. mert néha egyik út sem.
csak ha körbe. az elejére, ahol még folt és
pára. valahová, ahonnan egyik út sem,
csak a feledés.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Kötetben: A leghosszabb út (, 2006)
Kiadó: Jelenkor Kiadó