Fekete lyuk

Szemem fénye fakult tükör,
foncsorát könnyem marta vakra.
Mára már az is elfogyott-
száraz tűz égeti pirosra.

Mi megmaradt, befelé folyik,
sejtjeim közt feketén csorog,
szétmarnak bennem mindent az
oszlásnak indult gondolatok.

Szívemre fagyos burkot von,
lassan kihűl haló csillaga,
fekete lyukba hullik mind,
mi az életünk volt valaha.

Vádak, sértés, meg nem értés-
magad sajnálod, mártírt játszol-
lenyelt szavak fullasztanak,
már mind hiába- nem vitázom.
...
Szemem fénye fakult tükör,
sejtjeim közt oszlik volt hitem,
fekete lyuk elnyel végleg,
már minden eltűnt- néma szívem.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.