NAPLÓK: új napló Legutóbbi olvasó: 2025-07-02 16:03 Összes olvasás: 11738| 5. | [tulajdonos]: Gyász | 2007-06-10 22:52 | Amikor meghalt, semmi nem maradt. A szerelem úgy múlt el, mintha elvágták volna. Sőt, mintha éppen ez hiányzott volna mindig. Hogy a szerelmese ne is legyen. Megnyugodott a haláleset után. Reggel végre nem fájdalomra ébredt, hanem ürességre. Az üresség pedig új utakat rejtett. Újat, ami talán nem fog fájni annyira. Újat, amiben szeretve lesz végre. Néha eszébe jutott, hogy lelkiismeret furdalása van, de a mindennapi lelki komfort érzet hamar elfeledtette vele, hogy ő gonosz.
Jöttek-mentek a férfiak. Az ügyvéd úr a konyhaasztalon szerette. A katonatiszt a puha ágyban, s az érintése, a behatolása is lágy volt erőtlenül semmilyen. A tapolcai vállalkozó, a Laci maga volt a kimeríthetetlen fantázia. Tüzes és romantikus. Hetente kétszer, háromszor megtette a kétszáz kilométert egy-egy forró délutánért. A legizgalmasabb mindig az volt, amikor párhuzamosan futottak. Fura tükrei lettek ilyenkor egymásnak a férfiak, s anélkül, hogy tudták volna, hatottak egymásra, rajta keresztül.
Mindegyik kapcsolat keserű véget ért. Elhagyta mind. A kemény, a lágy, a tüzes. Egyetlen egy asztalos mester nem kopott le, még akkor sem, ha küldték. Telefonált, bántó sms-ekkel zaklatta. Furcsa volt viszont látni saját magát ezekben a zaklató üzenetekben.
Végül nem maradt senki.
Talán egy év telt el így. Úszni volt épp egy délután, túl a tisztítókúrán, a spirituális tanácsadáson. Hazaért, teavizet tett föl. A kicsapódó gőz, ahogy csészéért nyúlt a fel polcra bebújt a blúza alá. Egy forró szájat érzett a melle alatt ott, ahol a szív dobog. A csésze csörömpölve a kőre esett. Kezével görcsösen a széktámlába kapaaszkodott, s lassan,mintha valaki benyomta volna a élete spot gombját, miliméterről miliméterre lejjebb ereszkedve leült a székre. A vízforraló fügyült hangosan, a gőz mohón nyaldosta a polcot. Elforrt a víz és füst szállt már gőz helyett, amikor fölocsúdott. Nyugodt, távoli mozdulattal zárta el a gázt, nyitott ablakot.
Éjfélgi az ágya szélén ült. Újra fájt. Félt elaludni. Félt, hogy elszökik tőle a fájdalom. Még virradat előtt autóba ült, s odautazott, ahol a férfit eltemették. A kerítésen mászott át, s rohant a sírig, mintha még mindig szökni tudna előle az az ember. Szinte ráesett a dombra, ahogy odaért. A férfi kérte így, hogy fölötte ne legyen sírkő semmilyen. S milyen jó is volt ez most. Amikor markolni lehetett a földet, a jó meleg földet, s ölelni, a füves dombot, mint férfi mellkast. Szeretlek, súgta. A hajnali órán föltrillázott az első feketerigó. A fölkelő nap már a visszaúton lepte meg. | |
| 4. | [tulajdonos]: A szerelem nevében | 2007-06-10 22:20 | Tizennyolc évesen teherbe esett a magas, barna férfitól, akiben leginkább erős, kissé durva szabású kézfeje és a távolságtartása volt számára ellenállhatatlanul vonzó. A terhesség miatt házasodtak össze, majd a férfi bevonult. A fiatal feleség néha-néha kórházba vonult apróbb tünetek miatt, majd otthon várt, de nem látogatta meg senki. Csak mikor leszerelt a férfi, a baba születése uátn, akkor látta viszont megint. Éjjelente két szoptatás között, a férfi kezét érezte ölén, majd minden nagyon egyszerű lett és tökéletes.
Egy hétre mentek le a Balatonra. A baráti társaságban egy német család is volt. Apa, anya és egy szép lány, Tina. Éjjelente a férfi Tina mellett aludt a sátorban. Öten aludtak bent. Középre feküdt egy pár, egyik oldalról Tina, a másik oldalról ő, s maga mellé tette a babát. Várta a férjét, de izgult is, mert mások előtt nem mert volna szeretkezni vele. A férfi későn jött meg a partról, ő óvatosan magához húzta a babát, hogy helyet hagyjon. Csak a szíve döngött, mintha kiszakadni akarna a mellkasából, ahogy a sötétben csak sejtette, hogy a férfi a másik végen, Tina mellé fekszik. Ott töltötte eztán mindegyik éjszakát. Nappal Tinának udvarolt a parton, ő a baba ürügyén a német szülőkkel a házban maradt és sírt.
Huszonkét év telt el. A két nagyobb után, akik már szinte felnőttek, most megint van két kicsi. Épp, hogy kijárták az óvodát. Lassan lett belőle újra ember. Talán akkor kezdődött, amikor tavaly előtt végre elhatározta, hogy leérettségizik. Minden kedd és csütörtök este iskolába járt. Indulás előtt otthon a feszültség a tetőpontra hágott. Ezeken az éjjeleken, amikor visszatért, nem érezte az ölén a férfi erős ujjait. Maga sem vette észre, hogy mikortól nem is hiányzott már. A munkába állás, ez a kötetlen, változatos, újabb és újabb kapcsolatokat hozó életforma szeretőt is adott neki. Fontosabb volt mégis a szerelem. Az a nárcisztikus érzés, hogy él és ébren van.
Csodálatos kiragadott másfél órák. Aztán kevés és épp ezért keserű lett ez is. Be kellett látnia, hogy szeretőnek lenni rossz. Egy napon mondta ki a két nemet. Elmegyek tőled. Két egyforma mondat. A szerelem nevében. | |
| 3. | [tulajdonos]: Hol? | 2007-06-10 21:47 | Régóta nem volt jó a szex Gáborral. Öklelt csupán, mint a bika, mintha bárkit, vagy bármit, csak végre lehessen. Az ő öröme másodlagos volt, és nem csak a szexben. A három gyerek ezekből az öklelő vad csatákból származott. A harmadik után aztán már többé nem adta oda magát. Reggel vitte a gyerekeket, majd vissza, ebédet főzött, hogy induljon újra értük dél körül. Érezte, hogy lelassult. Akkor lassul le az ember, ha alvajáró lesz. A gyerekek csintalansága néha fölrázta egy-egy percre, s a kellemetlen ébredés miatt, feszült torokhangon tört elő belőle ilyenkor a kiabálás.
Egy csütörtök este Gábor nem érkezett haza. Aztán beállt a a ritmus, hogy keddenként és csütörtökönként apa nélkül tért aludni a három gyerek. E két napon nem kellett védekeznie, se feszültség, se közeledés, senki. Ekkor ébredt föl. Azt kellett volna kérdenie, hol van Gábor, de félhangosan ez hagyta el a száját egy hajnalon: Hol vagyok!? | |
| 2. | [tulajdonos]: Az első vaginális orgazmus | 2007-06-10 19:27 | | Uborkával csinálta. a vastagabbik fele nem ment sehogysem. A másik meg túl vékony volt. Ezt választotta mégis. A tükörben nézte egy darabig, s közben szerette volna szebbnek látni a nemiszervét. Olyannak, mint amilyennek akkor képzelte, amikor szeretkezés közben hallotta tőle, hogy szép. A csiklót símogatta, de fárasztó volt a fejet föltartva két kézzel izgatnia magát, fárasztób, mint amennyire izgató a látvány. Behúnyta szemét, elernyedt, bal kezét lazán lehullani hagyta teste mellé, csak a jobb kéz az uborkával járt vadul. Csodálkozott. A csiklójához hozzá sem ért, mégis ott bent ugyanaz a fájó, lenyűgöző érzés. Egy uborkától. Végül átélte. Ájulás és apró rángó összehúzódások, még kiáltott is. Furcsa volt, hogy az érzet forrás más. Számára ismeretlen. Aztán sokáig feküdt még, de most sírás helyett nagyobb volt benne a csodálkozás. Átélte végre. Sokáig hitte pedig, hogy ez a lehetőség számára nem létezik. Mégsem érezte, hogy jobb, vagy gazdagabb lett. Csak átélte. Semmit több. | |
| 1. | [tulajdonos]: Az egyetlen virág | 2007-06-10 14:29 | A fürdőzők közé egy mackónadrágos lány jött a vízre, mint virág a kövek között, úgy jelent meg. Ő aztán nem mutogatta magát. Kisbálnaként vetette testétt a folyóba, nadrágban, pólóban, s félszemmel a totyogó Gejzát nézte a parton, meg a Máriát. Mária! Mária! Kiabált a lány a vízből a hatéves, hajfonatos kislánynak a parton. Mária a homokban ásott, s ilyenkor nagyot kiáltott ő is a totyogós felé, mintegy mellesleg. Gejza, gyere vissza! A kisfiú pedig, nyomban kjött a bokáig érő vízből a partra. Mária! Hallatszott újra a hullámok közül, mikor a lány úszni kezdett. Sűrűn, kapkodón evezett, mintha csak pancsolna, nevetve sodortatta magát az árral. Aztán vad csikó ugrásokkal közeledett a partra a kisfiához, ölbe kapta, s mártotta bele máris ruhástul a hűvös folyóba. Csupa gyengédséggel ölelte magához a síró gyereket, s csak akkor állította ki a partra megint, mikor az megint megnyugodva nevetett. Mária! A kiáltás után hatalmas ugrásokkal ment a mély felé megint. Mária! Kacagott, amikor az ár elkapta. Mária mindig pontosan tudta, mikor mit jelent a neve és soha nem vétette el, hogy mikor kell csak nevetnie, mikor elég egy odavetett tekintet, s mikor van szükség a figyelmeztető szóra: Gejza! Az ásást pedig egy pillanatra sem hagyta abba Mária. Tavacskát készített a hajfonatos kislány, tavacskát kavics halakkal, melyekhez Gejza nem nyúlhatott. Az anya a vízből nevetve ugrált kifelé. A vizes póló melleire tapadt, ket tenyerével marokra fogta a lányos halmokat s úgy rázta, nyomta le róluk a vizet.
Egy pocakos úr állt mintás gatyában a parton. A ruhában fürdőző anyától felém fordult, fejét csóválta, tekintetében udor: Állatok! Rámosolyogtam. Aztán sokáig ott állt még. S talán a mosolygás, talán csak a lassan elkövesedő strandolók miatti unalom tette, hogy szemét le nem véve róla bámulta tovább mozdulatlan a vizes mackóban, önfeledten pancsoló fiatal anyát, mint éhes szem az egyetlen virágot kopár kövek között. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
