NAPLÓK: szeretni jöttünk.... Legutóbbi olvasó: 2024-11-21 13:08 Összes olvasás: 6439| 2. | [tulajdonos]: most lesz három éve.. | 2007-07-07 11:54 | Most lesz három éve. Reggel hatkor csörrent a telefon. Már vártam. Semmit nem aludtam aznap éjjel, talán hajnal felé bóbiskoltam el. A női hang a kagylóban dermesztően nyugodt hangon közölte, hogy menjek, az apám haldoklik.
Margit kórház. Keresztúrhoz nincs kifejezetten közel, ráadásul a kocsim elromlott, a gyerekek Balatonon, a férjem dolgozik. Másfél óra múlva már a kórházban vagyok. Anyám, és öcsém ott ülnek a folyosón, várják, hogy bemehessenek az intenzívre. Az orvosok sürögnek, forognak, senki nem törődik velünk. Még jó egy órát várni kell, mire beengednek.
Csak öt percig maradhatunk, tovább nem lehet az intentíven, mert zavarjuk a többi haldoklót. Körbe álljuk a fekvőhelyed. Nézlek. Mint egy kis ázott veréb fekszel, hűvös tested mindenhol csövek és tűk ölelik. Ez már nem te vagy, már nem te lélegzel, csak a gép szuszog hangosan és kínzóan egyenletesen. Két hete érkeztél, nyolc órás műtét után kivették belőled az utolsó öt kilós daganatot. Én nem emlékszem az elsőre, még kislány voltam harminchárom éve. Anyám nem mondta, és csak tizenöt évesen tudtam meg, beteg vagy. Először a beleid trancsírozták, pár év múlva a léped, aztán az egyik veséd, és most leállt már a másik is. Mindig újra és újra felálltál. Imádtad az életet, a szabadságot, repülős voltál. Én már nem ismertelek repülősnek. Mindig jó kedvű voltál, végig kacagtad és kacagtattad az életet. Emlékszem, pár hete még oxigénpalackkal füvet nyírtál, mert hogy tüdőembóliád is volt már. Két hete érkeztél. Te magad se hitted, hogy túléled a műtétet, de két nappal utána már a kórteremben nevettetted a többi szerencsétlent és a nővéreket, akik soha nem fogadtak el tőled pénzt. Versenyeztek, hogy ki menjen be hozzád. Tegnap előtt szétrobbant a maradék kis beled. Hát, mégsem úsztad meg.
Mielőtt betoltak volna az utolsóra, még könnyesre nevetteted száraz szemünket.
Nézlek és fogom hideg, ödémás kiskezed. Az orvos azt mondta, ha a vérnyomásod 95-re fölmenne, és ott maradna tartósan, még gépre tehetnének, és aztán jöhetne még egy műtét, a húgyhólyagban is van még valami.
De, már nem reagál a gyógyszerekre sem a vérnyomásod. Megállt 60-on.
Fogom a kis kezed és szemem a monitoron. Pár éve beavattak a reikibe, nem hittem benne, csak a kíváncsiság miatt, meg, hogy hátha a munkámban , amiben elkél minden segítség, hasznát veszem. De, már évek óta nem gondolok a reikre, most is csak fogom a kezed. És nézem a monitort. 60, 61, 62, nem hiszem el, megmozdult, 65, aztán vissza 63, 64, 65..70, aztán vissza, 67, 68, 70, 75, aztán vissza, 70.., gyerünk apu, már csak ez jár az eszemben. A kezem meleg, és a tied is melegszik. Gyerünk apu, gyerünk! Mindig felálltál, újra és újra, csak 95-ig érjünk apa, utána gépre tesznek, de kerítünk egy vesét, az enyém nem jó neked, de szerzünk! Gyerünk apa!
Anyámékat kiküldték, engem nem. Hagynak békén. Inkább elhúzzák a paravánt, hogy ne zavarjam a többi haldoklót. Én csak állok némán, fogom a kezed, nem engedem el, gyerünk apu, 90, 91, apa!!
95! Igen! Igen! Még, mintha meg is mozdulnál.
De, csak egy pillanatig, és újra lezuhan 60-ra, ahonnan indultunk.
Nem akarsz már itt maradni, ugye? Nem akarsz már gépet, nem akarsz kórházat, műtétet, és nem akarsz több fájdalmat!
Értelek. Ahol most vagy, már sokkal de sokkal jobb neked! Hát, menj apa, elengedlek!
Kimegyek. A folyosón anyám és öcsém vár. Én nem tudok, mit mondani.
Délután háromkor elment. Az apám!
Két hét múlva leírtam életem első versét. Nem kerülne maradandokkba soha, az amatőrön is csak „nem főfalon” ment, de én most ideteszem, egy szót sem változtatok rajta. Különben is ki olvassa?
Búcsú apámtól
Agyamban összevisszakavarog az egész világ!
Lelkem kuszaságából fel feltör a valóság,
s mint súlyos kő zuhan le rám a felismerés:
nem látlak többé!
Te tudtad, hogy vége, most nem győzhetsz,
de harcoltál, nem magad sajnáltad, hanem minket.
S míg hűvös, ödémás kis kezed fogtam,
pulzált feléd erőm egyre jobban,
s te jöttél velem az Életbe vissza,
hagytad magad, hogy vigyelek,
mert láttad, mennyire fáj,
érezted, mennyire szeretlek.
De az Élet kapujában rád tört iszonyú fájdalom,
s visszaszálltál önmagadba.
"hagyj Évikém, hagyj már!"
éreztem, ezt mondod, tudtam, ahol most jársz,
elszállt minden gondod!
Elengedtelek, mert itt gyötrelem várt csak rád,
kinőtted e földi világot, az időd itt lejárt.
Elengedtelek apám, bár hiányzol, mint drogosnak a szer,
az elvonási tünetekre nincs semmilyen gyógyszer!
Az idő ezt a sebet nem gyógyítja sohasem,
csak enyhíti, hogy bennem élsz, és a gyermekeimben.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
