NAPLÓK: nélküled Legutóbbi olvasó: 2025-12-04 09:48 Összes olvasás: 209190| 701. | [tulajdonos]: dementor | 2018-08-17 14:28 | Mi van veled?
A barátom a telefonban, aki úgy szeret engem, ahogy vagyok.
Akut módon tudatában vagyok saját halandóságomnak, az első dolog, ami az eszembe jut,
mivel a szüleim teste, mivel őket kerülgeti.
Sokszor ébren fekszem és érzem, látom, h nem vagyok csak egy romló hús, felbomlóban lévő rendszer, aminek bizonyos elemei már javíthatatlanul tönkre mentek és tudom, nem megy ki a fejemből, h meghalok.
Halált eszem ezen a nyáron, ami még mindig szebbnek festi a helyzetet a valósnál, mert benne van az átmenetiség.
Ezekből természetesen semmit nem mondok, mert a barátom egy idegen. Ha a barátom lenne, se biztos, h belemennék, de most az ennél emészthetőbb, hétköznapi híreimet se sok kedvem van megosztani vele, mert évekkel ezelőtt elvesztette a fonalat velem kapcsolatban és nem tűnt fel neki.
Olyan régen nem tudsz rólam semmit, h nem tudom, mivel kezdjem, mondom sután, mert már túl nagy a csönd.
Az elején, mondja ő. Aztán kisegít, h hol hagytuk a sztorimat abba nyár elején. Azt a fonalat felgörgetem neki. Az a baj, h nem (csak) semleges tényeket tartalmaz, de negatív dolgokat is, amik nekem fájnak, ha, veszem el az élüket, mit tehetnék mást? Együttérzés helyett legfeljebb rosszul lenne, vagy csak én lennék az energiavámpír, aki a nagy nehezen megtalált jókedvét elrontotta.
Ő is elmeséli, mi van vele, benne van, h túl sokat aludt a depresszió miatt nyáron, mert 'ha egyedül van, akkor nem képes felkelni'. Itt régebben heves lelkiismeretfurdalást éreztem volna, rohantam volna be az adandó első alkalommal, h ne legyek árulója, hiszen nekem, a legjobb barátnak a dolga gondoskodni arról, h ő tudjon /neki kedve legyen felkelni. Azt hiszem, mondja is, h magára lett hagyva.
Nem reagálok rá. Magamban sem kezdek magyarázkodni.
Másnap elmegyek a szüleimhez, több, mint 3 hete nem voltam a tábor miatt, nagyon várom, h végre azokkal legyek, akikkel most a legfontosabb lennem. Megtudom, h anyám betegsége rosszabbodott, hiába utalták be a sz-i klinikára, onnan kidobták, aki magánorvost találtak, az mind szabadságon van, várni kell, a sejtek viszont nem várnak. Eddig titkolták, h 'ne rontsák el a kedvem', most elég rosszul reagálok rá, sóhajtozom, ami anyámnak nem jó, nem az együttérzés megy át, hanem terhet rakok rá. Az előző hétvégén öcséméknél voltak, elvitte őket egy drága, különleges étterembe, mutatja a képeket, ragyog rajtuk a szeme, ahogy a betegség kezdete óta nem ragyogott. Öcsém tud neki örömet okozni.
Ettől az én fájdalmam tompul, nem tudom, mi ez, pedig a helyzet rosszabb, mint nyár elején, közelebb vagyok ahhoz, h elveszítsem őket és velük az örömre való képesség nagy részét, de a kapcsolatunk megint diszfunkcionális: nem tudok adni. Nem tudok öröm, energia lenni. Asszem. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
