NAPLÓK: nélküled Legutóbbi olvasó: 2025-09-13 19:22 Összes olvasás: 201930| 1260. | [tulajdonos]: Anna Katage | 2020-05-20 15:12 | " Egyszerre demonstráltam mekkora katyvasz van a fejemben és érzelmi unintellligenciám.
Munkatársnőnk apja öngyilkos lett. Rákot diagnosztizáltak nála (gyógyíthatatlant, mondta, aki a hírt hozta), azért. Ezt tárgyalták a tanáriban ketten. Mármint, h miért nem volt helyes. Szívmelengető történettel vkiről, akinek annyira nem volt szabad meghalnia, s aki emiatt annyira akarta, h meggyógyult.
-Nem szabad, mert így eldobta magától a gyógyulás esélyét is. Nem lehet azt tudni, naponta találnak fel új gyógymódokat.
Na, én közben az Oxford Angol Nyelvtanban keresgélek félig benn a szekrényben és mivel két jószándékú, kedves kolléganő a beszélgető, közben melegedek a szavaikban bujkáló szeretet melegénél. Aztán belegondolok és magam számára is váratlanul megszólalok:
-Nem akarta végigcsinálni. Biztos ápolt már ilyen beteget, tudta mivel jár. Nem azt mondom, h helyes, de azt hiszem, értem. (És megjelenik előttem a két nagymamám, meg a főnök felesége, aki tavaly.)
- De nem tudhatta, mindig van remény.
(Na itt közbe kell szúrnom, h mivel annyi mindent összeolvastam már, pl olyanokat is, h csak látszatra zár le ilyenkor az ember, de nem tud elmenekülni, meg hívőnek nem merném ugyan magam mondani, de azért mégiscsak vmi afféle volnék, nekem az a véleményem,h ilyen helyzetben -számomra- nem lenne helyes az öngyilkosság. Mert célja van, értelme van, mert ez az út, amin végig kell mennem.) Ehhez képest:
-Azért sokkal kevesebb az esély a gyógyulásra, mint az ellenkezőjére. És összevetve ezt azzal, ami várt volna rá, míg meghal...- mondom, még mindig morfiumozott, kiszolgáltatott testek előttem.
-De az ember tekintettel kellene, h legyen a családjára, akiket itthagy - néz egyikük a szemembe.
(És itt alacsony EQ működésbe lép, mert elkezd a vélt hibáztatásról enyhén remegni bennem vmi, elképzelem a szerencsétlent a bezárult jövőjével, az iszonnyal szemben, és hallani vélem, h önző dög, aki nem gondol a családra. Csak magára, basszus.)
-Nem hiszem, h a családjával olyan nagyon kitolt azzal, h nem kellett hónapokig ápolniuk és végignézni a szenvedését.
(Mondom, miközben a normál meggyőződésem az, szintén tanult, pl Polcz Alaintől, h el kell búcsúzni, s ettől teljesen megfosztotta őket, illetve, h nagyon is fontos része az ember életének a haldoklás és betegség, és h nagyon fontos dolgok történnek ott, és a hátramaradottaknak továbbélés szempontjából nagyonis fontos, h jelen legyenek , h végigkísérjék.)
- Hát igen, bátorság kellett volna hozzá. - és már nem néz rám, viszont a következő mondatnál szinte rácsap maga mellett a székre- Mert én akkor is azt mondom, h vannak csodák, és bízni kell.
- Az öngyilkossághoz is bátorság kell. - mondom tökéletesen szükségtelenül automatikus reakcióként a mondatában érzett ítéletre. - Én például tudom, h nem lennék képes rá, de nem mert tekintettel vagyok, hanem mert gyáva.
(Ez teljesen igaz, mert az elveim ugyan a fentiek, de akkor, amikor egyszer tényleg felmerült bennem, nem elv tartott vissza.)
Itt megszakadunk, mindenki a maga dolgába temetkezik. Rosszabbul érzi magát, mint előtte, s ettől én is. (Bunkó voltam, kétségtelen.) Másrészt felkavart. (Ez a hogy jelenik meg a sorsod mások beszédében.)
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
