Az első órán kiderült, h ő beszél legjobban, de mikor lelkesedtem az ált sulis tanárának, megtudtam, h igen, de nem szereti az angolt. Olvasni se szeret. Nagyon introvertált fiú volt és időnként annyira sápadt, h félő volt, elájul. Iskolai jutalmat pedig azért nem kapott soha, mert rengeteg késése volt: hiába lakott az iskolától 2 utcányira, állandóan elaludt, emiaatt már az összeadódott percekből sorban jöttek ki a fegyelmi fokozatok. Pedig lett volna miért adni neki. Ebből az öszvér gimi-szakközép kombó iskolából, ahova mindenkit felvettek, aki beadta a jelentkezését, és ahol az érettségi bizonyítvány megszerzése az élet nagy tettei közé tartozott, továbbjutott és sorban érte el a helyezéseket matematikából. Szóval ő volt a kevés számú értelmes gyerek egyike, s ugyan a polgármester fia is elindult ugyanazon a dolgokon, de tepert és vért izzadt, míg G-t simán annyira érdekelte abban az adott pillanatban, h azért tudta megoldani. (Versenyfelügyeltem őket többször is, láttam, hogy dolgoznak.) Angolból viszont nem tudott hibázni. Sose volt mit javítanom azon, amit beadott. Viszont beadott mindent. Volt, h késett vmivel, de mindent megcsinált. Rendszeresen kellett olvasniuk, mindent elolvasott, aztán olyan összefoglalókat írt belőle, h feldobta a napomat. Nemcsak azért, mert nem volt benne nyelvtani hiba, hanem mert ha már egyszer elolvasta, akkor értelmezte is, másképpen fogalmazva, ha már rászánta magát, hogy végigolvassa azt a könyvet, akkor gondoskodott róla, h legyen értelme (saját maga számára). S ahhoz képest, h a szociális készségei közismerten vacakok voltak, meglepően pontosan látta, rakta össze az érzelmi, kapcsolati dinamikákat egy-egy könyvben, ha az lényeges volt, de felesleges szavak nélkül. Második végén nyelvvizsgázott, gyakorlatilag csak feladattípusokat tanult tőlem, meg az egyes levelek, fogalmazások formai követelményeit azon felül, amikről órákon beszélgettünk/beszélgettek. Persze, elsőre átment, s nagyon jól esett, h utána felmerült benne, h továbbra is bejárna az óráimra (a sikeres nyelvvizsga után már nem volt neki kötelező), de ütközött az emelt szintes óráival, úgyhogy elmaradt. Ballagás előtt tök kopaszra nyírta le a haját és magasabb fokozatba kapcsolt az aszocialitása: egymás után hallottam a rémtörténeteket, h kivel milyen bunkó volt, pedig az illető tényleg nem érdemelte. A bunkóság főleg meg nem tett gesztusokból, nem köszönésből, el nem menésekből, ki nem mondott szavakból állt, de bunkóság volt kétségtelen. Mikor az osztályozón eldőlt, h nem kap jutalmat, hiába volt eredményes tanuló, már az volt a konszenzus, h arrogáns, elszállt magától és nem érdemelte meg a szeretetet, amit az iskolától és tanáraitól kapott.
Tegnap megyek át az úton, erre egy kapucni rám köszön a hátam mögül: Good day! És mikor megfordulok, G. mosolyog rám belőle G., mert örül, h lát. 1094-es bejegyzés vége, szó szerint. Egy szót se szólhatok az életemre.
Ez a videó róla jutott eszembe, mikor anno próbáltam az órán meghaladni a reál-humán dichotómiát költészetnap kapcsán:
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
