NAPLÓK: napokra zárt napok Legutóbbi olvasó: 2026-03-21 23:18 Összes olvasás: 6498| 8. | [tulajdonos]: 8 | 2017-08-14 13:32 | 8
tegnap beszélgettem a lányommal, hogy érdekli-e majd őket, amiket írok itt magamról, hülyeség volt, mert azóta nehézkesen jönnek ki belőlem az emlékek, és egyre-másra úgy érzem, hogy csiszolgatnom kellene rajtuk, pedighát maradnom kellene az eredeti szándékomnál, hogy semmi irodalmi cicoma, írom, ahogy jönnek, ahogy azt az élethelyzetemet is, amikor már eljártam a szomszéd gyerekekkel csavarogni, anyám félt ugyan, hogy rossz emberek kárt tesznek bennem, de azért örült, hogy így befogadtak bennünket a szomszédok, a gyerekeik se csúfoltak már, hogy te rozsdásfejű zabi, bazd meg az anyád, lassan a falu is megszokta, hogy apu ragadványnevét használva, én vagyok az új zőgyigyerek a vízvőgybű, amit proletárnak is hívtak, két sor faluszéli ház, mindenkinek juttatott házhely volt itt, az első nagy háború veteránjai kapták, az ezüsttel kitüntetettek valamennyi földet is hozzá, kihasítva a nagybirtokból a művelésre leginkább alkalmatlan területet, itt szinte minden nagy tavaszi áradáskor házunkig ért a víz, amíg árkokkal meg nem szabályozták, ilyenkor csak mertük a vizet a kútból, úgy feljött, apunak nem volt semmiféle háborús elismerése, pedig megjárta doberdót, isonzót, de ahogy ő mondta, mér ölje az egyik szegény a másikat az urak miatt, inkább csak megúszni akarta, de azért kapott házhelyet, szerzett feleséget, a gyerekek már éppen felnőttek, meghalt a felesége, és kellettünk neki, hogy amíg ő budán a kertekben dolgozgat, legyen valaki a házban, és télen, amikor itthon van, mégse üresség vegye körül, házat épített, amire nagyon büszke volt, mikor megkaptuk a hírt, hogy a nagyobbik bátyám párizsban meghalt, gyakran mondta italos fővel, rátok hagyom én ezt a házat, rátok én, meglássátok, a kert végében volt egy hatalmas gödör, az adta az agyagot a vályoghoz, az akácos erdőből meg kiteltek a gerendák, szarufák, a kerítés oszlopai, a karám, meg ami még kellett egy portához, akácot ültetett a kert végébe még az első házassága idején, két sorban is zárták az öreg akácok, sok mindenre jó az akác, csak tudni kell kiszárítani, mondta, ha meg nincs más, akár két évig is átmelegítik nekünk a telet, disznót neveltek, évente kettőt is a három gyerek miatt, kellett füstölő is az udvarba, még a szomszédok is idejártak, a tölgyfaforgács és valami különleges fűrészpor, amit budán szerzett, három-négy napig is szivárgott a füst, mire jónak ítélte meg a benne lévőket, gyerekkorom legnagyobb élményei közé tartozott, amikor a füstölt disznósajtot szertartásosan megvágtuk, füstölés előtt hatalmas kő alatt pihent napokig, a sajtot csak ő tölthette meg, még nagyon idős korában is ragaszkodott hozzá, amikor a disznókörüli nagyja munkához igénybe vette a másik fia segítségét, mert már emelni sem tudott a dereka miatt, én is felajánlottam, hogy hazajövök, csak írja meg, mikor, de erre csak somolygott a bajsza alatt, és mindig akkor írta már meg, amikor mehettünk kóstolóért, restelkedtem is miatta, a bőröndbe úgy raktam be a szekszárdi borozó legfinomabb borait, mintha borvigéc lennék, hogy legalább valami kis viszontörömmel megkínáljam, a kolbászt is ő töltötte, darálót nem használt, csak fűrészpor lesz abból pár hónap múlva, mondta, nyárra meg kő, még a kutyát is agyonüthetnéd vele, azzal a szecskázóval aprította fel a töltenivalókat, amivel a pácolt dohányát is szokta, a disznósajt miatt tapasztaltam meg először, hogy tudok gyűlölni, átjöttek a szomszédok névnapot köszönteni apunak, hoztak bort, ezt-azt kínálgatott mellé nekik anyám, de ők kitalálták, hogy mostanra szokott beérni a sajt, és hogy őnekik egyszer mennyire ízlett az a kóstoló, addig célozgattak rá, míg apám lehozatta velem a padlásról a sajtot, felvágta, iszogattak, eszegettek, és a sajt elfogyott anélkül, hogy egy falatot is ehettem volna belőle, ez volt talán addigi életem legnagyobb csalódása, és amikor belegondoltam, hogy egy teljes éven keresztül még remény sincs arra, hogy ilyen sajtot egyek, rettenetesen elkezdtem gyűlölni a simabeszédű, dícsérgetős szomszédot, akinek zabálás közben be nem állt a szája, mondogatta, úgy omlik ez szét az ember szájában pista bátyám, de úgy, hiába, ilyet csak maga tud, nem ismerek én senkit, aki ennél jobbat, mit jobbat, ezt megközelíteni se tudja, mondta, mondta, én meg egyre reménytelenebbül kívántam neki, hogy fulladna már meg a következő falattól, nyeltem a könnyeimet, anyám észrevette, de elképzelni sem tudta, hogy mi lehet az én nagy szomorúságom oka, nem voltam nagy húsevő, a disznóinkkal meg általában szoros barátság kötött össze, ki se mentem a vágás napján, míg fel nem dolgozták, úgy tizenkét éves lehettem, amikor apu kiparancsolt hajnalban, most neked is segítened kell, meg kell tanulnod ezt is, nem állandóan csak a könyveket bújnod, lefogtuk a disznót, a sivalkodást valahogy nem érzékeltem, csak azt, hogy remeg, vonaglik a megszúrt állat, dél felé tértem magamhoz, bepárnázva az ágyamba, ezután apu soha semmit nem akart rám erőltetni, tettem, amit tudtam, pedig mi mindent eltanulhattam volna tőle, ha kicsit is igazodok hozzá, tanultam így is, de nem a tudásvágy hajtott, inkább a megfelelési görcs vitt rá, hogy tizennégy éves koromtól minden szünidőben felkértem magam a budai hegyekbe, hátha segítségére lehetek valamiben, ő gondozta Németh László kertjét is, aki egyszer odavitte apuhoz a vendégeit, éppen félmeztelenül kerítésfélét javítottunk, és mutatta, megtapogatva apu izmait, nézzétek ezt az ősi erőt, akár az acél, egy pillanatra rám fordította a tekintetét, de nyomban el is kapta, onnantól kezdve egy sort se olvastam tőle többet, pedig gondolataimban régen ő volt a legnagyobb, és még ma sem tudom, miért nem, lehet a futó, közömbösen rólam lecsúszó pillantás miatt, de az is lehet, az a tapogató gesztus, ahogy egy állatot vizsgálnak, az taszított el tőle, apámnak sem tetszett, mikor ballagtunk a hegy túlsó oldalára, a báróné telkén lévő kalyibához, ahol mindig elszállásolta magát apu, egyszer csak az orra alatt dörmögte, minden átmenet nélkül, az istenlova faszát fogdossa a doktor úr, és nem is vitt oda magával többet, abban a pár hétben a báróné telkét kellett kitarackoznom az ördögorommal szemben lévő köves telken, felesleges munka volt, nem is vettem túl komolyan, csak a felszínen látszódott, hogy csináltam valamit, átjártam a szomszédba, ahol előző évben vályogtéglából egy toldást tettünk a nyaralóhoz, a tulajdonos osztálytársa volt Illyésnek, szeretett erről beszélni, és szívesen adott olvasni könyvet, ha besegítettem neki a kerti gazolásban, a lányom tízéves lehetett, amikor elvittem őket a sziklához, akkor bontották szét a házat, és a vályogtéglák odahányva a kapuhoz, kértem egy törmelékdarabot, meséltem róla a lányomnak, aztán letettem az edvi-illés út sarkán, ahol annak idején az agyagot találtuk, ázzon, száradjon vissza porrá, a vályogvetés emléke végig velem volt, és maradt máig, amikor talicskában küszködtem felfelé a hozzávalót, túl a csárdán, kibukott egy göcsörtös kis csomó a vádlimból, mára terjedelmes, sok gondozást igénylő tartozékom lett, az évekkel ezelőtti vastagbéldaganatom kimetsző sebész felajánlotta, hogy rendbe teszi, ha rábízom, de a kardiológus egy alapos vizsgálat után nyomatékosan felhívta a figyelmem azokra a kockázatokra, amiket az én koromban már nem érdemes bevállalni | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
