NAPLÓK: ez rettenetes Legutóbbi olvasó: 2025-07-02 00:05 Összes olvasás: 80817| 7. | [tulajdonos]: találkozás egy fiatalemberrel | 2003-09-21 19:19 | Hát ez rettenetes.
Vonaton ülök: ilyenkor csak bambulok a tájba, nem vágyakozom mély eszmecserékre s legkevésbé sem egy olyan alak társaságára, aki a külvárosban száll fel. Fiatal arc, szelíd tekintet, sötét ruha, lapátot sosem látott, körültekintően esztergályozott kezében egy fekete könyv, amelyet óvatosan csirkemelléhez lapít. Körülnéz a vagonban s megtetszik neki a velem szembeni ülőhely kólafoltos műbőr huzata. Ha ez most ideül és megkérdezi, hogy elfogadom-e megváltómként Jézust, akkor hamarabb fog találkozni vele, mint ahogy azt bármikor is remélte.
- Szeretem olvasgatni a Bibliát közli velem érzékeny tónussal a hangjában, miután túlestünk a kötelező szájgyakorlatokon, vagyis megválaszoltam a kérdéseit arról, hogy úgy általában nem unom-e a tónál tobzódó csíkosinges, hamburgertől felpuffadt kölykeikkel kacsázó turistákat, a nyugdíjasbuszok látványöregjeit s telitalpas szandálokban technokaribi zenére salsázó egyetemista kislányokat. (De.)
- Ismeri a Bibliát? feszegeti tovább. Semmi agresszió, meg ilyen, hangja fátyolos, mégis rendíthetetlenséget sugall, tehát egy rossz válasz, és végig kell hallgatnom Mátét, Márkot, Lukácsot és Jánost, de még talán a csatlakozó apokrif kollégákat is. Akikkel egyébként igencsak távoli köszönőviszonyban vagyok, ennek ellenére rávágom:
- Igen, ismerem, jobban talán nem is kell.
Hátha ez elriasztja! Ámde nem. Most jön a java. Beindít egy rövid patrisztikai előadást, majd fejest ugrik a lényegbe, amelyet szerintem már az összes vasutas ismer a vonalon. Hogy tulajdonképpen nem is az isteni kegyelem szűkmarkúságával van nála a gond, mert ő amúgy boldog lenne, hanem az ördögökkel, mert olyanok azok, mint parlagfű pora: mindenütt megtelepednek, még a szobájában is. Ott lebegnek láthatatlanul, aztán éjszakánként megszállják a testét s ő posztmodern Szent Antalként hadakozik velük, pedig fenemód eltökéltek a dögjei: karmolásszák a mellét, ápolatlan körmeikkel a haját tépdesik, húzkodják a nemi szervét (a szájukkal vagy a kezükkel? - vetődik fel bennem, de ez végső soron részletkérdés), ő meg közben rángógörcsök között fetreng a verítékében, reggel pedig úgy ébred fel, mint akit végigment egy menetoszlop, ezért aztán hosszan kell imádkoznia a csatakos takaró alatt. Egyébként ez az egész azért van, mert néha érzi, hogy a hite bizonytalan, s az ördögök, azok aztán ez kiszagolják, ezért vetik rá magukat, hamm.
Egyébként sem szívesen eszmecserélek a vonaton, mert ráz a pálya, büdösek az utasok, a kalauzok úgy néznek ki, mint akik az ingyenkonyháról jöttek, de az már sok, hogy egy eszementtel szemezzek végig további száz kilométert. Ám van megoldás!
- Nekem is volt ilyen élményem közlöm vele. Szememben igyekszem távlati tükörződéseket érzékeltetni. Ezt az egyik főnökömtől tanultam. Úgy kell csinálni, hogy az ember kitágítja a szemét, rámered a másikra, kissé kinyitja a száját, a fejét enyhén oldalra megbillenti és megpróbál egy degeneráltra hasonlítani.
- Valóban? - Ő is felveszi a pózt. Neki elég magát adnia.
- Igen helyezem folyamatba a dolgokat és immár kifejezetten laza vagyok:
- Álmomban templomban voltam. Nem volt nagy épület, inkább falusi kápolnára emlékeztetett, de magas volt, olyan gót tetőzettel. Nem értettem, mit keresek itt, mert az én hitem is bizonytalan, de aztán meglepve éreztem, hogy emelkedni kezdek a mennyezet felé. Nem tudtam ennek az okát, de úgy éreztem, hogy van valami mélyebb értelme annak, hogy elszakadok a földtől. Nem volt kétséges előttem, hogy mély titok birtokába kerülök. Félhomály volt és angyalok libbentek elő az oszlopok mögül, majd körberajzottak. Tulajdonképpen nem láttam őket, de tudtam, hogy ott vannak körülöttem, oldalt, fenn és alant, várnak és követnek, körbedongnak és várakozva keringnek. Amikor pedig már majdnem elértem a mennyezet íveit, egy ismeretlen erő szétfeszítette a karomat. Kezeimet friss vérhullám árasztotta el, s mellemen is seb fakadt, amelyből vér és víz patakzott
és ekkor valami mély bizonyosság higgadtsága szállt rám.
Mélyen a szemébe nézek:
- Akarsz a tanítványom lenni?
Nem akar. Egy leszedált beteg lassúsággal csomagolja el a könyvét, közben figyelmesen néz engem, mint egy prérikutyát, mozdulatai óvatosak. Aztán már csak ide-oda ugrál a szembogara az elsuhanó fákat követve. A következő megállónál felpattan, suttogva búcsúzik és kikotródik az előtérbe.
A szomszéd széksoron mindenki engem bámul. Leprásként, elhagyatva terpeszkedek az üléseken utam végcéljáig. Otthon elmondom anyámnak a történteket.
- Nem szép dolog más ember hitét kigúnyolni mondja nekem félszegen.
- Nem gúnyolódtam, csak próbára tettem a hitét közlöm és kibontom az üveg sörömet.
És ez így van. Ugyanis az álmomat én valóban átéltem, úgy hat évvel ezelőtt, pedig egyáltalán nem foglalkoztatott a kérdés. András barátom, mélyen hívő katolikus erre így reagált:
- Nagy kegy, ami veled történt. Csak ritkán élnek át ilyet az emberek. Énvelem ez sosem esett meg, pedig mindig vágytam arra, hogy jelenésem legyen az Úrról.
- Miért? ámuldoztam. Hiszen ha valaki, te aztán megérdemelnél egy ilyen álmot.
- Nem, mert az én hitem erős. Csak azok részesülnek az ilyen jelenésekben, akinek a hite ingatag. Az ilyen embereknél az isteni erő közvetlenebbül, egyértelműen jelenik meg, hogy a lelket kiemelje a sötét éjszakából és erőszakos késztetéssel helyezze lábait a jó útra. Te szembesülhettél ezzel; rajtad múlik, hogy az ég nyílt hívásának eleget teszel-e vagy eltaszítod magadtól az kegyelmet. Egyébként te az utóbbit fogod választani. De azért ne feledd el, hogy egyszer megkeresett az Úr; többször nem fog, ha kitartasz a tőle való eltávolodásban.
Így hát felmerül a kérdés, hogy amennyiben útitársamnak el kellene hinnie az én álmomat, nekem el kell-e fogadnom azt, ami vele történt. Vagy inkább tekintsem bolondnak? Nem, ez túl szimpla megoldás lenne. Végül az álom és a félálom között alig van különbség. Lehet, hogy őt is így keresi meg az Úr, mert tényleg bizonytalan belülről, hiszen ha ördögök vannak, akkor van Isten is. De ha el kell hinnem azt, ami vele történt, miért ne adjak annak isteni jelentőségét, ami velem esett meg?
Töprengésemnek egy egyszerű megoldás adott átmeneti feloldozást. Mert lássuk be: én mint Krisztus, ez ezért kissé erős. Ennyire azért nem akarhatja a lelkemet az Úr. Már csak azért sem, mert legutóbb egyik ismerősöm rám bizonyította, hogy Hitler reinkarnációja vagyok. Mondjuk, ő meg Krisztus munkáját akarta befejezni, a hülyéje.
Kezdek egy kissé összezavarodni.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
