De kiegészítve azzal, hogy nem csak a feljogosított hanem a nem feljogosított külső személyekkel is ez a helyzet. Azokkal is, akik esetleg több időt szánnak az olvasásra, mert amit vissza tudnak jelezni, az valószínűleg inkább nekik fontos, róluk árul el dolgokat, ami más szempontból fontos lehet a szerzőnek, például ha szeretne megismerkedni azokkal, akik őt olvassák, de ez nem az adott műre vonatkoztatva működik szerintem. Legalább is az én szemszögemből ez most így látszik ebben a pillanatban.
Például az előbb írtam pár gondolatot a Nagyítóba Anna verséhez. Amit megírtam, az maximum az egóját legyezgetheti, vagy arra gondolhat, hogy talált egy hasonlóan gondolkodó embert a témáról, vagy arra hogy basszus ez a kis pöcs, hogy túlgondolta, vagy ne adj Isten le se szarja a megjegyzésemet. Sok fejlődés ezekben a lehetséges elágazásokban nincsen. Inkább nekem fontos ez, hogy kiadhattam magamból pár gondolatot ami esetleg nyomasztott. De nincs előrébb se Anna, se a Világ sőt valószínűleg én is csak egy - két percig. A többi hozzászólásról is hasonlókat gondolok. Sőt láttam Filip Tamás versét is, a verzióját. Az meg már egy egészen külön történet egy másik út, ami teljesen független Anna fejlődésétől.
Kezdem azt gondolni, hogy a fejlődés az minden területen magán-trip. És a gondolatok is. MInden más csak egy nagy játszótér és játék, de végül lényegtelenné válik.
És így felmerül a kérdés, hogy akkor mi a búbánat értelme van számomra a Dokknak. De ezt asszem ha mélyen magamba nézek sec-perc meg tudom válaszolni: publikációs felület. Egy olyan hely aminek nagy a nézettsége. De szerintem ez sem ördögtől való, csak nem árt tudatosítani magában az embernek. És azt is, hogy legeslegvégül minden csak nagy adag unaloműzés. A hangyák se kiválasztottságuk okán gyűjtik folyamatosan a kenyérmorzsákat, egyszerűen csak nincs jobb dolguk :)
Igen- igen, valószínűleg rohamtempóban haladok a remeteség felé :-)
Ennek a gondolatsornak, amelynek többségével egyetértek, talán az egyik logikus elágazása az, hogy az önmagam és főleg a szövegeim saját magam által történő megítélésén jottányit sem változtatnak azok az észrevételek, amelyeket egyetlen futó átolvasást követően vetnek papírra olyan, erre feljogosított külső személyek, akik már veszik is le a futószalagról a következő munkadarabot.
Korábban az gondoltam magamról (és a közvetlen környezetmből érkező visszajelzések is ezt erősítették bennem), hogy elméleti ember vagyok, aki szeret elméleti dolgokról vitatkozni és kevésbe érdekel a gyakorlat.
Mostanság arra jövök rá, hogy ez nem igaz. Inkább vagyok gyakorlati és egyre jobban érdekel a gyakorlat minden területen a felesleges parttalan sehova nem vezető elméleti viták és a duma helyett. Kevésbé érzek már személy szerint ezekben értelmet, hasznosságot. Ettől persze még nem vitatom el teljesen ezeknek a globális szükségességét, csak magamra nézve nem érzem hasznosnak őket.
Némileg ennek ellentmondd, hogy nemrég még azon hőbörögtem, hogy nincs igazán párbeszéd a szerkesztőkkel itt a Dokkon. Illetve pontosítok, egy szerkesztővel nem volt és ezen hőbörögtem tulajdonképpen. Aztán belegondoltam, hogy de miért is pörgök én ezen annyira? Min változtatna, hogyha lenne? Semmin. Minek akarok én bárkit is meggyőzni bármiről?
Valószínűleg amiatt, hogy kurva okosnak érezzem magam és meglegyen a "naugyenekemvoltigazam" érzés. De valójában mit számít ez, azon az egy perces adrenalin löketen kívül, amit ettől kap az ember? Semmit sem. Akkor már többre megyek egy pár szem gumicukorral, vagy egy óriástúrórudival. Engem az is nagyon jó érzéssel tölt el.
Ha a szövegekről való gondolkodásról van szó ( és másban is ) egyre inkább kezdek a minimalizmus felé hajlani. Megírja az ember ahogy tudja, ahogy az aktuális esztétikai érzékéből, aktuális formájától telik aztán szabadjára kell engedeni a cuccot és használja aki akarja, ahogy akarja, amennyiben egyáltalán akarja. (Persze ettől még a szerzőé a cucc, maga a szöveg, csak az arról való gondolkodást nem kell, hogy befolyásolja, amennyiben van róla gondolkodás, vagy megérint bárkit is a mű). Szóval talán nem is kell az utóéletettel foglalkozni, mert egy írás csak katalizátor, beindít egy folyamatot jobb esetben (legyen az bármilyen folyamat) az pedig, hogy hova fut ki amit beindított az legyen azoknak a problémája, akiknél beindított valamit. Szerzőként pedig sokkal izgalmasabb azzal foglalkozni, hogy meg legyen írva egy érzés/gondolat, mint annak az utóélete. Az inkább macera, görcsösséget, feszültséget és rossz érzéseket szül sokszor.
Tervem szerint egy olyan irányba mozdulok el a jövőben, ahol nekem, mint a szerzőnek, addig van dolga a versével/szövegével/írásával/gondolatával, amíg megírja azokat és kirakja valahova (nevezzük egy publikációnak). Aztán minden vélemény ami ezzel kapcsolatban születik már más lapra tartozik. Az exibicionizmus kielégítve a publikálással, a hatással levés szintén.
A fejlődés pedig egy belső út kell, hogy legyen, ahol az ember magának igényei szerint szab ki megugrandó mércéket. A cél tulajdonképpen nem is fontos, csak hogy izgalmas legyen az utazás és saját magam folyamatos legyőzése. A fejlődésre való igényt, vagy hogy valami szar pedig mindig érzi az ember. Pont olyan ez mint a lelkiismeret. Lehet elnyomni, meg kimagyarázni, de attól még a lelkünk és az agyunk legmélyénk pontosan tudjuk (szerintem), hogy mit hol basztunk el. A lényeg, hogy az ember tudja azt, hogy nincsen Istenből és meglegyen a kellő kritikai gondolkodása elsősorban magával szemben. Ha ez megvan, akkor szerintem mindenből lehet tanulni és az is észrevehető kit kell figyelni hogyan működik és abból lehet meríteni.
Tetszik a lepukkant HÉV állomás a két pláza között. Tetszenek a peronvégi szipus gyerekek; 18 évesek sincsenek de már elrohadt a tekintetük. Tetszenek a neonok a háztetőkön: MEDIA MARKT, McDONALDS, KFC, H&M, BURGER KING, TESCO és ZARA. Tetszenek az aluljáróban a cigányok akiknek mindig van eladó esernyőjük, paprikájuk, ugató-járkáló-világító-műanyag kutyuskájuk. Tetszik a gitározó, Krisztusról éneklő srác, aki mindig albérletre gyűjt. Tetszik a vak öreg ballonkabátos fogatlan csöves, aki mindig dünnyög valami dallamot az orra alatt, de sosem kap pénz. Tetszik a lépcső végén a metro. Tetszik a mentős aki megpróbál újraéleszteni egy kövér fószert a peronon, akit nem láttam összeesni és meghalni. Tetszik a műanyag péksütemény és eszpresszó illat a Princess felől. Tetszik a hullámzó munkás-tömeg ami összenyom két percért, hogy időt nyerjen és előbb szálhasson fel. Tetszenek a kék ruhás metróőrök, akik nem néznek rám. Tetszik a metróajtó hangja, a figyelmeztetés, hogy vigyáznom kell a beszállásnál. Tetszik, amikor záródnak az ajtók és kezdődik a közelség – távolság kurvaanyázás. Tetszik, ahogy eljutunk a Pillangóig és még többen nyomulnak fel az ajtókon. Tetszik ahogy eltűnünk az alagútban a föld alatt a következő állomás felé.
Mindenkinek szüksége van a figyelemre, pontosabban az odafigyelésre és a megértésre. Ez talán evidens. Az a gond szerintem, hogy ezt nem lehet kiprovokálni, megkövetelni, pánikszerűen kiharcolni. Ahogy az ember egyre agresszívebben, gátlások nélkül követelei ezt a figyelmet, úgy válik mások szemében egyre unszimpatikussá. Még akkor is ha megérdemelné, úgy van vele az ember, hogy elmész mostmár a picsába azért se. (Bár az is kérdés, hogy jár - e bárkinek is megkülönböztetett figyelem aki nem gyerek?) Persze vannak, akik ilyenkor próbálnak szótérteni, elmagyarázni, hogy mi van meg olyanok is, akik akaratlanul ha nem is pozitív de negatív visszajelzésekkel ( vitába szálással) megerősítik a delikvenst, hogy pörgesse tovább magát e körül a lehetetlen zsarolási technika körül. Egyszóval megerősítik abban, hogy ezzel a módszerrel eléri a célját. Ezzel az a gond, hogy még inkább elmélyíti az alapproblémát. Sőt figyelmen kívül hagyja, hogy nem hétköznapi a szituáció hanem egy túszdráma zajlik. Sőt olyan ez, mint amikor valaki laikusként egy bepánikolt fuldokló segítségére siet (zsigeri reakcióból) akit túszul ejtett a tenger és odaérve azt tapasztalja, hogy a fuldokló ráveti magát, lehúzza, pofán veri és együtt süllyednek le a tenger fenekére megdögleni. Ilyen esetben nincs értelme a szép szavaknak, a logikus érvelésnek. Minden jószándékú segítésből dupla tragédia születik. Viszont ha egy vízimentő siet segíteni, aki tudja kezelni a helyzetet, legrosszabb esetben pofán vágja a fulldoklót, hogy kizökkentse a pánikból, meg az ösztönös reakciókból. Az már megoldás lehet. Valószínűleg a lélek, és a társas érintkezések dolgaiban - főleg az interneten - is így van ez. Kell egy profi és objektív moderátor, aki adott esetben pofán bassza a helyzetet visszakézből. Ha meg nincs ilyen akkor figyelmen kívül kell hagyni és remélni, hogy egyszer abba marad ha nem éri el a célját. Minden egyéb reakció valószínűleg nagy adag olaj a tűzre. A ráhagyás meg a szkippelés viszont tök jó kis porral oltó lehet.
Az "államhatárt" az imént "álomhatárnak" olvastam, a "joga van a népnek" - et meg "jóga van a népnek" - nek. Kétségkívül jobban hangzanak az én verzióim, de azért szerencse, hogy megvan írva: ideje van a pihenésnek.
Sőt
"Ideje van a keresésnek, és ideje van az elvesztésnek; ideje van a megőrzésnek, és ideje van az eldobásnak." /Prédikátorok könyve 3. fejezet/
A pszichodráma és a bibliodráma hasonlóságairól és különbségeiről napokig tudnék beszélni. Bele sem kezdek. A veresegyházai találkozón esetleg? Most csak annyit, hogy mindkettő csoportos önismereti módszer, a bibliodráma nem protagonista-centrikus, a megjelenítés során bibliai szövegekből indulunk ki, nem személyes történetekből, ilyen szempontból közelebb áll a gyermek-pszichodrámához és a drámapedagógiához, vagy a meseterápiához.
Igazából bibliadrámának kellene nevezni, mert a "biblio" bármilyen szöveget jelent, nem csupán bibliait.
