Megkaptam végre a hőn áhított kiskutyát. Gyönyörű zsemleszínű labrador fiú. Autóval hozták haza. Azonnal szaglászni kezdte a környezetét. Megkapta az itatótálját, megmutattam a helyét. Egyszer csak odahányt a szőnyegre. Eltűnt a fürdőszobában, majd egy ruhadarabbal visszatért, és az itatótálját odaráncigálta a szőnyeghez. Egyértelmű volt, hogy a hányadékot akarta eltüntetni velem. Csodakutya.
A saját naplódban azt hozol nyilvánosságra, amit akarsz. Amikor egyszer azt írtam, hogy nem muszáj kitenni, azt azért írtam, mert nem tudtam, hogy Neked kellemetlen-e? Ha valaki ír a más naplójába, annak vállalnia is kell a nyilvánosságot, ha a napló tulaja úgy látja jónak. Ha szégyenlős, akkor ne írjon, hanem dörmögjön maga elé! :D
Észrevehetted már, hogy rám nem mindig érdemes hallgatni, de véleményemet nem tudom magamban tartani.
Szerintem ez egy vers, és mindenképpen alkalmas arra, hogy rövidsége ellenére jó sokáig lehessen rajta gondolkodni.
Itt egy gyermekről van szó, aki egyszerűen teljesen ártatlanul engedelmeskedik egy megfelelési kényszernek.
Amit egy gyermek tud, azt javarészt a felnőttektől tanulja, és úgy gondolja, hogy amit a nagyok csinálnak, az jó, ha ő jól viselkedik, akkor pedig megdicsérik. Vagy nem büntetik meg annyira...
Jól írtad, hogy itt veszett el az ártatlanság, mert ugyanez a viselkedésforma felnőttkorban már felér egy hazugsággal. Nézz körül, mennyi jelét tapasztalod ennek a felnőttek között! Nagyon szomorú, hogy a szervilizmus manapság a hallgatólagos elvárások között van!
Szóval, nekem tetszik a vers, de ez csak annyit jelent, hogy nekem tetszik... :)
Már megint problémát okoz eldöntenem, hogy ez vers vagy sem:
A pap meggyóntatott elsőáldozás előtt. Nem jutott eszembe semmi, de tanultam, minden ember eredendően bűnös, s hogy én se legyek kivétel, azt találtam mondani: süteményt csentem. Ma már tudom, ekkor veszítettem el gyermeki ártatlanságomat.
