NAPLÓK: Vezsenyi Ildikó Naplója Legutóbbi olvasó: 2026-01-14 21:31 Összes olvasás: 66997| 297. | [tulajdonos]: 1. kísérlet | 2020-10-08 09:02 | Hé! Pajtások!
Tanulok verset írni!
A Tanárunk, látva több tanuló versírási "beidegződéseit" , köztük az enyémet, a következő feladatot adta, a következő órára:
Úgy írjunk verset, hogy ne legyen benne kép, metafora.
Költői kép, metafora tehát, NUKU!
Olvassunk hozzá Tolnai Ottó verseket!
Így írjunk szonettet, és episztolát egymáshoz, költői képek, metaforák nélkül.
Tegyük magunkévá Erdei Miklós Metán című versét!
Ne akarjunk költők lenni!
Tudni, hogy verset írunk, és elfelejteni! Ez a feladat.
Nem célozni! Dobni!
Hááát, az alábbi, az pont nem ilyen.
Próba, cseresznye
Felvettem a ruhám.
Begomboltam sután.
Megfésültem hajam,
Kikócoltam szavam.
Hogy mi lesz a hatás,
lesz-e valami más?
Vers lesz-e belőle?
Nem tudom előre.
Egy biztos: hajam - szavam
belőle-előre, helytelen rímpár
rosszabb, mint a hínár.
Szebb lenne a tavirózsa.
Jó lenne -- leírni,
de nem jut eszembe.
Hogy írjam le,
ami nem jut eszembe?
Passz!
Te vers! Addig legyél meg,
míg nem leszek éhes.
- Ne szenvedj már annyit!
Igyál hozzám bambit.
Az elmúlt egy év alatt, saját árnyékommá zsugorodtam.
Elveszettem, 6 éve újonnan szerzett, szerelemből, szeretetből, és az írásból fakadt önbizalmamat.
Ez volt az ára, 19 maradós versnek, három antológiában, és három folyóiratban való megjelenésnek.
Több helyen azért sem jelenhettem meg, mert noha megkértek rá, hogy küldjem a verseimet, még prózákat is, de mikor elkezdtem hozzá kiválogatni az anyagot, elkezdtem nem elég jónak érezni őket.
Nem küldtem, pedig kérték, a Magyar Műhelybe, csak azt az egyet, ami talán meg fog majd jelenni, ígéret van rá, de várják a többit is. A Nyugat Pluszba most kéne küldenem, talán még nem késő, a A Hetedikbe egy éve várják, Dinnyés József 3 éve, hogy megzenésítsen párat, stb.
E helyett, ne tudjátok meg mivel foglaltam! Másokat bátorítottam.
Mert az már régről bevett szokásom volt, s ezért könnyebb, mint magamat.
Úgy érzem, elvesztettem, elhagytam, elkoptattam valamit, amiért életemben először érdemes volt élni. Úgy is fogalmazhatnék, hogy elvették tőlem, mert kellett a saját túlélésükhöz, vagy mert megirigyelték.
Barátokat veszítettem, akiket a sikereimmel szereztem. S akik persze lemorzsolódtak.
Tehát nem voltak azok.
Néhányan viszont maradtak, de voltak akiket én építettem le, míg újakat a szívembe fogadtam.
Ennek oka van.
De nem szabad ilyet mondanom, sem írom.
Főleg, nem itt.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
