Az előbb, ahogy a konyhában mosogatott, és a lapacho tea kis szálacskáit törölgette a mosogató széléről, elindult a belső monológja. Egyszer már történt ilyen, jó pár éve, amikor éjszakánként félrészegen botorkált hazafelé az épp aktuális albérletébe, - akkor páros rímes, vagy keresztrímes sorokban verselt, - vagyis szidta, aki épp aznap kritizálni merte, keresztbe tett neki, vagy csak az alkohol hatásának kellemes fázisában, a benyomásokat azonnal szöveggé, szövegeléssé alakította. Volt egy visszatérő sor, valami régi amerikai film, amit még a kiságyból a pokróc mögül lesve nézett elalvás előtt: Denver Klán. Csak napsütütte képek, semmi más emlék, de a cím megmaradt. És a sor: "A Klán, s a Denver." Ahogy emlékszik, néha egész pofás sorok születtek, sajnálta is, hogy nem marad emlékük, de jött az utána következő, és nem volt idő sajnálkozni. Kijózanodva minden bizonnyal nem lett volna magas színvonalú a rengeteg felező nyolcasban dühöngve-dülöngélve fogalmazott szóáradat, de akkoriban Hajnóczy Pétert olvasott, újra ! - büszke volt magára, hogy teljesen önállóan, már gimnazista korában felfedezte a vastag fekete kötet érékeit, és a zseniális dúvad harcait az alkohollal és az igényes irodalmi alkotás létrehozásának önmagára rótt feladatával vigasztalásul, bátorításul, útmutató gyanánt olvasta minden éjjel, sokszor még akkor is, amikor a betűk összefutottak a szeme előtt a sok bortól, cigarettafüsttől. Aztán elmúlt ez a korszak. Belefáradt az önpusztításba, és beállt a sorba. Jólnevelten mosolyog, társalog, és néhanapján, mint ma is, ha az Interneten ismerős nevével találkozik - ma egy régi kedves lányra talált, aki azóta befutott grafikus - gyermekkönyveket illusztrál, a múlt héten a húga tankönyvében is két ismerős - drámapedagógia tanárok, - valaha együtt fogalmazták a diáknapi újságokat, színdarabokat, - néhanapján úgy érzi, behozhatatlanul lemaradt. Persze, ez nem igaz. Amit ő tud, azt is sokan nagyra becsülik. Jó keze van. A fájós hátak és derekak, a befagyott vállak varázsütésre javulnak. És amikor "Exem" - manapság így emlegeti Rékát, az egyetlent, akit megkérdezett, hozzámenne-e, s aki igent mondott, ami két hét múlva talán, két hónap múlva nem lett - szóval Exem félig tréfásan, de aki ismeri valamennyire a nőket, tudja, hogy véresen komolyan azt mondta, nagyon szeretné, ha a Megyei Könyvtár polcán ott volna egy kötet az ő nevével, akkor mosolygott, és belül valami kis megvetésfélét érzett. És most megint elindult a belső monológ. Soha nem hallotta Hajnóczy hangját, de azt a hangot hallotta, lassan, csendesen mormoló bariton-mély férfihangot, amelyet a Halál kilovagolt... olvasása közben. Gyorsan letette a mosogatószivacsot, menet közben még végiggondolta, hogy egyes szám első vagy harmadik személy, és hogy ez most milyen posztmodern, vagy ki tudja ma már... és hogy eddig prózát még szinte soha, és talán, ha pár sort, de mindegy, google, dokk, naplók... egy ENTER a neheze ezután következik. |