Vadas Tibor

420.

2026.05.13 09:14

Vadas Tibor -- re: meo | Öreg madár

Válasz erre Előzmény

Tisztelt Mátyás! A „vízóra-leolvasós” reflexió, valamiféle álruhát húzott üzenetként bukott ki belőlem. Távol álljon tőlem, hogy megpróbáljam értékesnek feltüntetni primitív válaszom, mivel leginkább gyanítom, és valójában csak gyanítom a következőket. Azt, hogy miért próbáltam megesett üzenetemen keresztül (sajnos vissza már nem vonhatom) fellebbenteni annak a lehetőségét, hogy a kritika talán egy másik dimenzióban vizsgálja a szöveget, mint amelyben az megszületett. Valószínűsíthető, hogy: - „a felszabadultabb nyelvezetű”…, „modernül szikárkodó”…, , „a kár várón helyett itt egy igazán eredeti, nem suta kép, meg tudná emelni a részletet”…, „a köznyelvies fordulat nem hoz katartikus kijózanítást „- gondolati kliséi ellen tiltakoztam ilyen módon. (A klisé kifejezést nem feltétlenül negatív értelemben használtam.) Ha már a valóságos világ tereiről, mint dimenziókról beszéltem, a vízórás világban felmutatni igyekeztem olyan helyeket, ahol ezek a klisék nem érvényesülnek. Ez a világ pedig nagyon furcsa. Magába foglalja az alkotói szabadságot, és ezzel párhuzamosan az alkotói „önkényt”. Elfogadom, hogy véleménye szerint ez a versjáték nem éri el a Dokk átlagos színvonalát a tízezres számot is meghaladó maradandó versei halmazában. (Miközben természetes módon nagyon kíváncsi lennék, hogy milyen lenne az a vers, amely a kritikai észrevételek intéseit figyelembe véve, javított versként született volna újra.) A versemmel és személyemmel való foglalkozást megköszönve, üdvözlettel: Tibor

419.

2026.05.09 13:01	V. Szabó Mátyás - szerki -- re: meo | Öreg madár
Válasz erre Előzmény	Kedves Tibor! A múlós szavazat szerintem nem egyenlő a "negatív kritikai állásfoglalással", vagy legalábbis szeretném, he nem lenne egyenlő vele. A szóban forgó másik két versnél részletesen leírtam, hogy egyes részeket miért tartok kifejezetten jónak, mi az, ami tetszik bennük. Bevallom, a szerkesztésben nem a szavazás a kedvenc részem, úgy látszik, a múlós szavazat olykor lenulláza a visszajelzés pozitív részeit, ami nem jó. Elnézést kérek, ha úgy fogalmaztam, mintha nem tartanám alkalmasnak magas szintű líraiság megteremtésére, egyáltalán nem gondolom így. A 'Fentről' versben a "beláttam a tájat/ a fejlődés rendje kitárulkozott/ megszűnt fejlődés megszűnt rend lenni"-t például elképesztően jónak érzem, rengeteg gondolatiság van benne és a központozás nélküli ismétlésesség a szerkezetében sajátosan szép elégikus- melankolikus színt ad hozzá, vagy ott van a "szatyros boldogság" elsőrangú sűrítése az 'Ezredvégi impressziókban' vagy a "A vének tanácsa most üres./Tiniket fogdosnak árnyas padokon.", meg a "A tér felett tűzijáték..." szakasz. Nem is beszélve rengeteg mindenről a korábban feltöltött versekben. Az, hogy az 'Ezredvégi impressziókra' múlikkal szavaztam, azért volt, mert a sikerült részeket gyengítették a talán más versbe illő, talán átdolgozandó szakaszok, nem pedig azért, mert mindent gyengének ítéltem volna benne. Nem tapasztaltam, hogy a verseiből száműzve lenne a magas-mély eszmeiség/ líraiság. Időnként igazán nagyszabású kompozíciókat ír (ezekkel szemben nemhogy nincs ellenérzésem, egyenesen a legrokonszevesebbek), amikben viszont könnyen elvesznek a gyöngyszemek, ha az alkotói lendület nem tart ki végig és a formából eredő automatizmusok töltik ki az üres tereket. A nagyszabású kompozíciók viszont így is nagyon izgalmasak, az olvasóra hatnak már az elgondolás léptékével és a koherencia ígéretével is.
	A fenti posztra érkezett válaszok: Vadas Tibor

418.

2026.05.08 13:30

Vadas Tibor -- re: meo | Öreg madár

Válasz erre Előzmény

Kedves Mária! Köszönöm a bizalmat. Bár sokszor nem hasznos az őszinteség, most mégis azt kell írnom, hogy én erősen bajban vagyok e szöveggel, amely körülbelül ötvenöt éve lapul (kettő vagy maximum három egymástól csekély eltéréseket mutató formában) fiókomban. Ha emlékeim nem csalnak, valamikor kettőezer után, valószínű, hogy az ehhez legközelebb álló változata meg is jelent, valamely városi kiadványban. Most megpróbálnék pár mondatnyi ráközelítéssel, közelebb kerülni a saját magamnak feltett kérdéshez. Vannak ugye lelkiállapotaink: jókedv, rosszkedv, pesszimizmus, optimizmus, sírásba és nevetésbe hajló, hódító és megadó, segítőkész és elutasító stb, stb… És van emellett eszmeiségünk, problémamegoldás, eszmék és ideológiák átgondolása, gondolkodás az egyéni vagy közös sorsainkról, útjainkról és a vele adódó lehetőségekről, van lelkünk, amely érzékeny módon dolgozza fel a velünk és szereteteinkkel megesett eseményeket, a megbántást és elutasítást, a szeretetet és szerelmeket, a sikert vagy a sikertelenséget, az utódnemzés gondjait, mindent, amelyben élünk és köröttünk van. Az alkotó ezektől a személyesen megélt lelkiállapotoktól és tudatállapotoktól kapja azt az inspirációt, amely az adott mű létrehozásában nyer feloldást, nyer megszületést. Oké, ezek tudott dolgok. De mi van, amikor az alkotó „csak” játszani akar. Mivel a feltett versem, csupán egy versjáték. Talán ezért dobtam vissza a fiókomba ennyi éven át? Miközben eredendő módon minden alkotás valamiféle játék. Sajnos nem tudok magamból valamely okosságra törekvő rálátást kicsiholni. Itt a Dokkon sok versjáték van, habár a megjelenésükben ezek nem mindig viselik magukon a műfajon belüli különbözőségüket. Mert léteznek-e egyáltalán ezek a különbségek? Mivel az írások ezen szándékai, esetleg indíttatásai néha alig kivehetők. A gyakorlat az, hogy leginkább a szerző személye, sokszor a tekintélye, a játék hihetősége vagy hitelessége dönti el, hogy hová soroltatik az alkotás. Amit ugyanazzal a következetességgel kell elbírálni, mint a szerző más műveit? Úgy érzem, és ennek nem örülök, sikerült túlbonyolítanom, valami nagyon egyszerűt.

417.

2026.05.08 10:06	Vadas Tibor -- re: meo | Öreg madár
Válasz erre Előzmény	Tisztelt Mátyás! Hazánk vízóra-leolvasó szakmában jártas költői, általam vélelmezett felkérésére hivatkozva, szeretnék tiltakozni múlós szavazata ellen. Három feltett alkotásomból Ön kettőre negatív kritikai állásfoglalást hozott, egynél pedig iránymutató módon tartózkodott a szavazástól. Támaszkodva arra a népi bölcsességre, hogy egy konkrét szerző akár véletlenül is, akár a saját akaratán kívül is, alkothat valami értéket, kivéve az én esetemet, úgy érezzük, hogy itt kimondottan a vízóra-leolvasó költők felé van valami általunk nem ismert, feltáratlan ellenérzés. Ezért, saját magam és az elhivatott munkánk végző költőtársaim nevében, helyzetünk javulásában bizakodva, szeretném, ha értékelési szempontjaiban megjelenne a következők megértése. Nehéz a mi életünk! Mindemellett sem magukban a vízórákban sem pedig a koszos, poros aknákban nincs semmi magasztos, semmi lélekemelő. Az illúziók tényének és látványuk sorozatos hiánya, a hétköznapok sorshajlásában sajnos átszüremlik az alkotásainkba is. Munkánk természete száműzi versinkből a magas, illetve a mély eszmeiséget, és ezzel együtt a magas, illetve a mély líraiságot . Megköszönve a kritikát, elnézést kérek ezekért.
	A fenti posztra érkezett válaszok: V. Szabó Mátyás - szerki

416.

2026.05.07 09:24	Fűri Mária - szerki -- meo | Öreg madár
Válasz erre	V. Szabó Mátyás véleménye, korrekt, pontos. De nekem a rímes sorok: kipállott bőrén lötyög pőrén a tavaszt figyeli az meg csak hecceli tetszenek annyira, hogy elviszik a hátukon a verset.
	A fenti posztra érkezett válaszok: Vadas Tibor

415.

2026.05.06 18:38	V. Szabó Mátyás - szerki -- meo | Öreg madár
Válasz erre	Az első versszakról Tompa Mihály 'A gólyához' verse jut eszembe, a szöveg itt hasonló beállítás kicsit felszabadultabb nyelvezetű, illetve modernül szikárkodó feldolgozása. A "kár várón ül" sor szerintem elszalasztott egy nagyobb lehetőséget, a "kár várón" helyett itt egy igazán eredeti, nem suta kép meg tudná emelni a részletet. A második rész elég kiszámíthatóan következik az elsőre, nem tágítja ki túlságosan a vers terét, nem szabadít el a pátosz ígéretét beteljesítő kiáradást. A "repülj vén vitéz"-t rossz értelemben érzem költőietlennek, ez a befejezés mintha keserűen begörbítené magát, a köznyelvies fordulat nem hoz katartikus kijózanítást, mert maga is szentimentális. Múlikkal szavazok.
	A fenti posztra érkezett válaszok: Vadas Tibor

414.

2026.04.22 18:51

Vati -- re: Igaz mesét

Válasz erre Előzmény

Kedves Mária! Nem is gondoltam rá, hogy oda írjam. Pontosan nem tudom miért, ösztönös döntés volt. Ha felfejteni igyekszem az okot, valószínű, hogy a verset próbáltam ezzel a sajátos eszközzel védeni. Szilasi Katalin általa megélt életérzésekről beszélt a versében, ezzel szemben az én hozzászólásom újkori valóságfelfogások, világképek elméleti megközelítésén alapult. Én nem is tudom, hogy a modern korok nagy gondolkodói, a különböző régi is új tudományágak kiemelkedő képviselői, utalva itt az elképesztő ismeretek cunamijára, hogyan tudnak, valamiféle modern világképeket összerakni a fejükben. És ezután hogyan tudnak ezekkel élni? Valószínűnek tartom, hogy valamely egészséges mértékű tudathasadás enyhíti vagy segíti az új eredmények és a sokezer éves hagyományainkra épülő hétköznapi életgyakorlataink között fennálló szakadékok, konszenzusokra törekedő tudomásul vételét.

413.

2026.04.22 10:29	Fűri Mária - szerki -- re: Igaz mesét
Válasz erre Előzmény	Miért nem írod be a Nagyítóba is?
	A fenti posztra érkezett válaszok: Vati

412.

2026.04.22 09:06	Vati -- Igaz mesét
Válasz erre	A magam részéről elmaradt a hozzászólás Szilasi Katalin, Igaz mesét c. verséhez a Nagyítóban. Megérintett a vers, érdeklődve olvastam a háeszeket, és bár lettek volna meglátásaim a tartalommal, felépítéssel és látvánnyal kapcsolatosan, mégis feleslegesnek éreztem a jelenlétem. Ez a mostani késői írás, mégsem pótcselekvés, mivel nem a költészet oldaláról közelítek a szerző soraihoz, pontosabban a záró szakaszhoz. Ezek után, nem kisebbítve a szerző és a verse érdemeit, csupán a versi világlátás kérdésében szeretnék (magam számára) egy rövid emlékeztetőt megejteni, miközben próbálom megérteni az életünk és világunk. Ehhez a részhez kapcsolódnék: „Én már felnőttem rég, s igaz meséket várok, mielőtt elnyel a vég- telen, közös, nagy árok.” Az --életünk végén reánk váró végtelen, közös, nagy árokról-- a legtöbb esetben ilyen, vagy ehhez hasonló gondolatok képződnek mindannyiunkban, amikor a képzeletünket megsarkantyúzva megpróbáljuk elképzelni és megérteni a reánk várakozó „eseményeket” és történéseket. Pedig a tudományos eredmények más eshetőségek, más következtetések képeit is lehetővé teszik. Ezek szerint a végtelen, közös árok, nem életeink végén vár ránk, hanem az árokban való zuhanásunk a megszületésünkkel kezdődik, majd, amikor befejeződik a „zuhanás” a halálunk pillanatában, akkor térünk vissza az egyed természetes állapotába, a nem-létezésbe. A CERN amikor a különböző részecskék egymásra hatásait vizsgálta és vizsgálja, felfedezett olyan világokat, ahol az anyagi létezések a másodperc milliomod részéig tartanak. Ha az univerzum jelenleg becsült életkorának és az emberi egyed létezésének viszonyszámait próbáljuk összevetni akkor nem csak a fajunk, hanem egyéni életeink életkorai is hasonló, felvillanásszerű esetlegességeket mutatnak. Legalábbis akkor, amikor az időt időfolyamban képzeljük el. Nem beszélve a kvantummechanika egyes ágairól, amelyek a létezés és nem-létezés határvonalai tekintetében sejtetnek olyan lehetőségeket, amelyeket ismeretek hiányában az előző korokban még nem tudtunk világlátásunkba, világképeinkbe beilleszteni. (Nem tudom mit hoznak még az előttem álló évek, azt sem, hogy egyáltalán hoznak e valamit. Azt sem tudom lesz-e bármilyen hozadéka ennek a jegyzetnek, amelyben bár nem kellően részletezve, arról a verzióról próbáltam beszélni, hogy a nem-létezés a világ természetes állapota. )
	A fenti posztra érkezett válaszok: Fűri Mária - szerki

411.

2026.03.06 06:16

Vati -- Beszélgetés a Fórumon

Válasz erre

Kopriva Nikolett -- Beszélgetés Magyary Ágnessel "Nincs olyan téma, amit nem írtak meg" címmel olvasható beszélgetés Magyary Ágnes József Attila-díjas íróval a Dokk.hu oldalán. Kérdezi Gulisio Tímea. ……… ……… Hangulatos, jó kisugárzású beszélgetés volt ez. Több helyen is érdekes szerzői gondolatokkal és megfigyelésekkel színezve. Csak példaként: MÁ: De a legfőbb kérdés – legalábbis számomra – változott-e az ember, ahhoz képest amikor a barlang mélyén attól reszketett, hogy ha kimegy a barlangból megeszi őt a mamut, de ha nem megy ki, akkor meg éhen hal. Ma már nem kell félni a mamuttól, de attól igen, hogy valaki ellophatja az identitását az interneten, vagy hogy a gépek átveszik az irányítást az ember élete felett. A körülmények mások, az ember démonjai átalakultak, de a félelem ugyanaz. Egy másik helyen: MÁ: Izgalmasnak találtam az ókori gondolatokat ennek a kornak a mentalitásával ütköztetni. Néhol nincs is akkora különbség, mert amikor Seneca hisztizik egy viharba keveredett hajó fedélzetén, mint valami nagyvárosi hipszter, akinek éppen lesüllyedt a koffein-szintje, azt követelve, hogy azonnal tegye partra a hajóskapitány, akkor joggal magunkra és ennek a kornak a türelmetlenségére ismerhetünk. Olyan is előfordul, hogy a riportalany téveszt: MÁ: Ha valaki veszi a fáradságot, hogy olvasson, akkor mindenképpen érdekes felfedezéseket tesz. ELŐSZÖR IS AZT, HOGY NINCS OLYAN TÉMA, AMIT NEM ÍRTAK VOLNA MÁR MEG, ÉS JÓ ESÉLLYEL KIVÁLLÓAN. ………… ............... Nem először hallott vélemény ez, az irodalmi alkotásokkal és a szerzői gondokkal kapcsolatosan. A probléma az, hogy a fenti módon megfogalmazott explicit állítás korántsem igaz.

410.

2026.02.21 06:40

Vati -- re: kérdőjelek (befejezés)

Válasz erre Előzmény

A felfokozott érdeklődésnek engedve, megtisztítottam a mesterséges intelligenciával lefolyt diskurzus harmadik, befejező részét a privát zónáim érintő válaszok taglalásától. Ezt teszem most közzé. Az AI nem tudta, de a „beszélgetés” irányított volt a részemről. Mivel amikor Siska Péter verskritikáját elolvastam és a témakör nagysága elkezdett körvonalazódni előttem, az olyan volt, mint egy hajnali táj, ahol a minket körülvevő világ lassan felfedi a saját kontúrjait. Ott és akkor kezdett letisztulni előttem, hogy az egyediség és az újítási képesség (ami érintheti egyrészről a „világ látását”, másrészről az alkalmazott közlési technikákat) az a tág vízgyűjtő terület, amelybe a többi kérdés és válaszaik belefolynak. Az újítási képesség külön taglalásával már nem próbálkoztam ekkor, pedig nagyon a vázát képezi a költészet (és ezekkel együtt minden művészet) megjelenési formát elnyerni igyekvő módjainak. KÉRDÉSEM: Úgy érzem ellentmondás van a következő általad leírt mondatban: „Egyetértek a meglátásával: a költészeti szükségszerűség valójában egy ESZTÉTIKAI HIPNÓZIS. A vers nem azért egyedi, mert a versben nem létezett más választási lehetőség, hanem azért, mert a szöveg képes ELHITETNI velünk, hogy létrejötte egy kozmikus elrendeltség eredménye”. Ezek szerint nem létezik egyediség? Egy lombos fának nem minden levele egyedi? AZ AI VÁLASZA: Jogos az észrevétel, a lombos fa leveleinek példája pedig tökéletesen rávilágít arra, hol csúszik el a nyelv és a valóság kapcsolata. Az ellentmondás feloldása abban rejlik, hogy mit nevezünk „egyediségnek”: az anyagi létezést vagy a helyettesíthetőséget. 1. Az ontológiai (létezésbeli) egyediség. Ebben az értelemben minden vers valóban egyedi, pont úgy, mint a fa levele. -Nincs két egyforma levél, mert más a sejtszerkezetük, más mikroszkopikus sérülések érték őket. -Nincs két egyforma versleírás sem: az a konkrét tinta a papíron, az a konkrét pillanat, amikor a költő leírta, megismételhetetlen fizikai és történelmi esemény. -Ebből a szempontból az egyediség nem illúzió, hanem alapvető természeti tény. 2. A funkcionális illúzió (A helyettesíthetőség kérdése) Az „illúzió” kifejezést ott használtam, ahol a szükségszerűség belép a képbe. Maradva a fa példájánál: Bár minden levél egyedi, a fa szempontjából a legtöbbjük helyettesíthető. Ha egy hernyó lerág egy levelet, a fa élete nem omlik össze; egy másik levél ugyanúgy elvégzi a fotoszintézist. A levél egyedisége tehát a fa funkciója szempontjából nem „szükségszerű”. Sőt!! A versnél is ez a helyzet: a költő választhatott volna egy másik szót (egy másik „levelet”), ami talán 99%-ban ugyanazt az esztétikai funkciót látta volna el. Az ILLÚZIÓ AZ, amikor a kész verset olvasva elhisszük, hogy HA AZ AZ EGY LEVÉL HIÁNYOZNA, AKKOR A FA KIDŐLNE. 3. A paradoxon feloldása A vers egyedisége tehát kettős: a/LÉTEZÉSÉBEN EGYEDI: Mert az a konkrét szókapcsolat ott, abban a formában akkor született meg először. b/SZÜKSÉGSZERŰSÉGÉBEN ILLÚZIÓ: Mert a nyelv (mint készlet) felkínált volna más megoldást is, csak a költő a saját tekintélyével „szentté” avatta az egyiket. A művészet bravúrja, hogy az anyagi egyediséget (ez a szó van most itt!) átmossa a sorsszerűség érzetével (csak ez a szó lehet most itt!). A fa levele egyedi, de nem pótolhatatlan. A jó verssor viszont elhiteti velünk, hogy ő egyedi és pótolhatatlan egyszerre.

409.

2026.02.02 19:21

Siska Péter - szerki -- re: kérdőjelek

Válasz erre Előzmény

Köszönöm a reflexiót! A kései válaszért elnézést kérek, most vettem csak észre a hozzászólást, és még vívom a harcot az influenzával, pedig szívesen beszélgetnék erről a témáról, később igyekszem is majd részletesebben válaszolni. Egyelőre csak röviden, a "szükségszerűség" alatt azt értettem az idézett meóban, hogy az adott nyelvi elem nem cserélhető anélkül, hogy a szöveg esztétikai értéke romlana. Persze, nem létezik objektív mérce, amit annak hiszünk, koronként változik is, de azért mondjuk Catullus Odi et amo vagy Balassi Egy könyörgés c. versében nem véletlenül érezzük ma is azt, hogy minden szó a helyén van.

408.

2026.02.02 17:05	Vati -- re: kérdőjelek (folytatás)
Válasz erre Előzmény	Miután senki nem vállalkozott az előző bejegyzésemben megpendített kérdésekre, megpróbálkoztam az AI segítségével tájékozódni. KÉRDÉSEM: A -szükségszerű- fogalmáról, köznapi, valamint tudományos értelmezéséről szeretnék egy összefoglalót. AI VÁLASZ: A szükségszerű (latinul: necessitas) olyan állapotot vagy eseményt jelöl, amelynek az ellentéte vagy elmaradása lehetetlen. A fogalom értelmezése jelentősen eltér a hétköznapi nyelvhasználat és a szigorú tudományos-filozófiai definíciók között. 1. Köznapi értelmezés A mindennapi nyelvben a „szükségszerű” kifejezést gyakran használjuk lazább értelemben az „elkerülhetetlenség” vagy a „logikus következmény” szinonimájaként. Gyakorlati kényszer: Olyan dolgokra utal, amelyek a körülmények szerencsétlen vagy szerencsés összjátéka folytán „úgyis bekövetkeztek volna” (pl. „Szükségszerű volt, hogy a hanyag munka hibához vezessen”). Erős valószínűség: Gyakran keveredik a valószínűséggel; ha valami nagy eséllyel várható, az hajlamosnak vagyunk szükségszerűnek nevezni, még ha elkerülhető is lenne. Szükséglet alapú: Kapcsolódhat a biológiai vagy társadalmi igényekhez (pl. az evés szükségszerűsége az életben maradáshoz). 2. Tudományos és filozófiai értelmezés A tudományokban és a logikában a fogalom sokkal szigorúbb keretek között mozog, ahol a szükségszerűség ellentétpárja a VÉLETLEN vagy a KONTIGENCIA (esetlegesség). Logikai szükségszerűség: Egy állítás akkor szükségszerű, ha a tagadása önellentmondáshoz vezet (pl. minden agglegény nőtlen). Abszolút: minden körülmények között igaz (pl. matematikai igazságok). Hipotetikus (feltételes): Csak bizonyos feltételek teljesülése esetén válik elkerülhetetlenné (pl. Ha esik az eső, szükségszerűen vizes lesz az út). KÉRDÉSEM: Eredetileg az irodalmi, ezen belül költészeti kérdéskörben gondolkodtam a szükségszerűséggel kapcsolatban. Például arra, hogy egy versben belül egy adott sor, adott helyén szükségszerű-e, hogy konkrétan egy mással nem helyettesíthető kifejezés jelenjen meg? AI VÁLASZ: Az irodalmi és költészeti kontextusban a szükségszerűség a műalkotás belső arányrendszerére és a kifejezés pontosságára vonatkozik. Ez az esztétikai megközelítés azt hirdeti, hogy egy jól megalkotott műben semmi sem véletlenszerű: minden elemnek (szónak, képnek, ritmusnak) oka és pótolhatatlan helye van. A „szükségszerű szó” koncepciója a költészetben A költészeti elméletek szerint a vers egyfajta nyelvi orgazmus, ahol a szavak közötti viszonyok annyira szorosak, hogy egyetlen elem megváltoztatása az egész struktúra összeomlásához vagy jelentésének torzulásához vezetne. 1. A kifejezés pótolhatatlansága (A „le mot juste” elve). a/ Flaubert és a későbbi modernek (például a Nyugat körei) hittek abban, hogy minden gondolathoz pontosa egy, ideális kifejezés tartozik. b/ Ebben az értelemben a szóhasználat nem önkényes, hanem a költői szándék által meghatározott szükségszerűség. c/ Ha egy szó kicserélhető egy szinonimájára a vers lényegi sérülése nélkül, az sokszor a művészeti „hígítás” vagy pontatlanság jele. 2. Formai szükségszerűség: a/ A kötött formában a rím és ritmus kényszerítő ereje teremt egyfajta technikai szükségszerűséget. b/ A bravúr ott rejlik, amikor a formai kényszer, például egy nehéz rímhelyzet, nem mesterkélt szót szül, hanem éppen a legpontosabb „szükségszerű” kifejezést hívja elő a költőből. 3. Strukturális integritás: a/ Ahogy a fizikai törvények összefogják az anyagot, a versben az ÉRTELEM és a HANGZÁS egysége hoz létre belső rendet. b/ József Attila esztétikájában például a „szerkezet” és a „szükségszerűség” központi fogalmak: nála a versépítés szinte mérnöki pontosságú, ahol minden elem a mű belső logikájából következik. Van e valódi szükségszerűség? A modern irodalomelmélet árnyalja ezt a képet. Szerzői oldal: A költő számára az alkotás folyamatában gyakran megélt tapasztalat a „megtalált” szó iránt érzett bizonyosság -az érzés, hogy csak az az egyetlen szó volt a lehetséges. Befogadói oldal: Az olvasó számára a remekművekben a szavak természetesnek és megfellebbezhetetlennek tűnnek. Kritikai nézőpont: Bizonyos irányzatok (pl. dekonstrukció) szerint a nyelv alapvetően többértelmű, így a „szükségszerű szó” inkább egy esztétikai ideál, mintsem objektív tény, hiszen egy EGY VERSNEK SZÁMOS ÉRVÉNYES VÁLTOZATA VAGY ÉRTELMEZÉSE LEHET. Összességében a versben a szükségszerűség az egyszeri és megismételhetetlen megfogalmazás diadala a hétköznapi felcserélhető nyelv felett. KÉRDÉSEM: A leírt válaszból az egyszeri és megismételhetetlen fogott meg. A kérdés az, hogy az egyszeri és megismételhetetlen valóban rendelkezik-e relevanciával, valóban az e aminek láttatja magát a két kifejezés? AI VÁLASZ: A kérdés a művészet egyik legnagyobb „illúziójára” tapint rá: az esztétikai szükségszerűségre. Amikor egy verssort „egyszerinek és megismételhetetlennek” érzünk, valójában egy rendkívüli sűrűre csiszolt nyelvi esemény hatása alá kerülünk, de a kérdésed jogos: ez objektív valóság vagy csak a befogadó (és az alkotó) vágyvezérelt látomása? Íme a két megközelítés ütköztetése. 1. Miért tekinthetjük relevánsnak? (A „valódi” egyszeriség)? A költészetben a szó nem csupán a jelentés hordozója (mint a tudományokban), hanem magába foglalja a HANGTESTET, RITMUST, TÖRTÉNELMI RÉTEGEKET ÉS ÉRZELMI ASSZOCIÁCIÓKAT is. a/ Információelméleti sűrűség: Ha egy verssorban a szó kicserélése rontja a ritmust, megöli a rímet, elszürkíti a metaforát, akkor az adott szó még lehet szükségszerű. Ebben az értelemben a relevanciája technikai: a vers, mint szerkezet, ezzel az elemmel működik maximális hatásfokon. (három saját kérdőjel) b/ Kontextuális függőség: A vers egy zárt rendszer. Ahogy egy sakkjátszmában egy adott lépés a korábbiak fényében lehet az „egyetlen üdvözítő”, úgy a versben is a felépített feszültség kijelölheti az egyetlen lehetséges feloldást. 2. Miért lehet ez illúzió? (Aminek látatja magát)? A posztmodern irodalomelmélet (például a dekonstrukció) szerint a „szükségszerű” szó csupán mítosz. a/ A választás esetlegessége: A költői kéziratok (pl. József Attila javításai) bizonyítják, hogy a „megismételhetetlen” sorok sokszor tucatnyi átíráson mentek keresztül. Ami ma gránitkeménységűnek tűnik, az tegnap még csak egy volt a három lehetséges variáció közül! b/ A befogadó pszichológiája: Miután elolvastunk egy remekművet, a tudatunk visszamenőleg ruházza fel a szöveget a szükségszerűség érzetével. Mivel már ismerjük a végeredményt, el sem tudjuk képzelni másképp -ez a „visszatekintő torzítás” esztétikai formája. Összegzés: Releváns de nem „szent” Az „egyszeri és megismételhetetlen” fogalma annyiban releváns, hogy a művészet célja éppen a köznapi nyelv (ahol minden szó helyettesíthető) meghaladása. A VERS AKKOR JÓ, HA ÚGY TESZ, MINTHA NEM SZÜLETHETETT VOLNA MÁSKÉPP. A kifejezés tehát nem egy fizikai tényt jelöl, hanem egy minőségi állapotot, azt a pontot, ahol a forma és a tartalom annyira egybeesik, hogy a változtatás igénye fel sem merül az olvasóban. KÉRDÉSEM: A saját véleményem is az, hogy egy vers akkor jó, ha úgy tesz, mintha nem születhetett volna másképp. Ha „úgy tesz” mintha egyedi lenne. Pedig szerintem bár egyedi, mégis az egyediség csak egy illúzió. Mi erről az állásfoglalás? AI VÁLASZ: Egyetértek a meglátással: a költészeti szükségszerűség valójában egy „esztétikai hipnózis”. A vers nem azért egyedi mert a nyelvben nem létezett más választási lehetőség, hanem azért, mert a szöveg képes elhitetni velünk, hogy létrejötte KOZMIKUS ELRENDELTSÉG eredménye. Íme néhány szempont, ami alátámasztja, hogy miért illúzió az egyediség, és miért van rá mégis szükség. 1./ A nyelv, mint „elhasznált” készlet A költő nem a semmiből teremt, hanem egy már meglévő közös készletből válogat. Az egyediség illúziója ott keletkezik, amikor ezeket a használt elemeket olyan új kombinációba rendezi, hogy a köznapi jelentésük háttérbe szorul a pillanatnyi hatás mögött. Az egyediség tehát nem az anyagban, hanem az elrendezés gesztusában van. 2./ A „befejezettség csalása” Ahogy Paul Valéry, a francia költő mondta: „ a művet sosem fejezik be, csak abbahagyják”. Amit mi „szükségszerűnek” látunk a papíron, valójában egy önkényesen megállított folyamat. A költő egy ponton elengedte a szöveg kezét- még ha egy órát még dolgozik rajta, talán egy másik ugyanilyen „szükségszerűnek” ható változtat születik. Az olvasó már csak a végeredményt ismerheti, és ezt a véletlenszerű megállást tekinti sorsszerűnek. 3./ Miért kell nekünk ez az illúzió? Az emberi elme természetétől fogva rendet és értelmet keres a káoszban. ((Meg egy szexuálisan aktív és hajlandó dögös csajt- tenném én hozzá)). a/ ha elismernénk, hogy a kedvenc verssorunk csak egy a sok millió lehetséges variáció közül, a mű elvesztené a varázsát. b/ Az „egyszeriség” illúziója emeli ki a művészeteket a tömegtermelésből. Szükségünk van arra a hitre, hogy létezik egy tartomány, ahol a dolgok nem felcserélhetők, ahol az egyéni hang (amely lehet a saját hangunk is) abszolút érvényű. 4./ Az illúzió relevanciája Bár az egyediség technikai értelemben illúzió, lélektani értelemben valóság. Ha egy vers képes elérni, hogy az olvasó ne akarjon rajta változtatni, akkor a mű betöltötte funkcióját. Ebben a pillanatban az illúzió valóságossá válik: a befogadó számára az a sor ott és akkor tényleg az egyetlen lehetséges igazsággá lesz. Ez a paradoxon teszi izgalmassá az alkotást: a költő a véletlen és a variációk tengeréből próbál kihasználni valamit, ami aztán a papíron mozdíthatatlan kőnek látatja magát. KÉRDÉSEMEM: Úgy érzem ellentmondás van a következő általad leírt mondatban: „a költészeti szükségszerűség valójában egy „esztétikai hipnózis”. A vers nem azért egyedi, mert a nyelvben nem létezett más választási lehetőség, hanem azért, mert a szöveg képes elhitetni velünk, hogy létrejötte egy kozmikus elrendeltség eredménye. „ KÉRDÉSEM: Ezek szerint nem létezik egyediség? Egy lombos fának nem minden levele egyedi? Nos ez volt az utolsó kérdésem AI felé, ahol is a versekben alkalmazott szavak szükségszerűsége volt a kiindulási pont. Az AI hosszasan válaszolt erre, amely sok alapos és egyben meglepő irodalmi érdekességet is tartalmazott. Azonban voltak benne bizalmas részek, ahol őszintén reagált a szexuálisan aktív és „hajlandó” csajok témakörű, kettős zárójelek közé szorított megjegyzésemre. Emiatt úgy érzem ezek az ügyek csak kettőnkre tartoznak, ezért a beszélgetést záró fejtegetéseinek közlésétől, ahol az irodalom (mint olyan) és a magánéletem kissé összekeveredett, az alábbiakban eltekintek.
	A fenti posztra érkezett válaszok: Vati

407.

2026.01.30 08:00	Vati -- kérdőjelek
Válasz erre	Érdekes irodalomelméleti témát érint Siska Péter az Eltévedés c. vershez kapcsolódó hozzászólása. A következőket írta Zima István szerzőnek: --Kedves István, a kérdés szerintem nem egyszerűen csak az, hogy mit mivel lehet "kiváltani". Az igazán jó versben minden szó szükségszerű. És igen, a költészet éppen azért nehéz műfaj, mert a költőnek törekednie kell arra, hogy akkor is megtalálja azokat a bizonyos szavakat, nem érheti be kényelmes félmegoldásokkal. Az "elég jó" nem elég jó. Minden szó, minden írásjel esetében fontolóra kell vennünk, hogy mit tesz hozzá (vagy éppen mit vesz el) a versből. -- Igaz, kissé zavaró az első és második mondatban lévő gondolati ellentmondás, mivel mi van akkor, ha a szerzőnek pont a „szükségszerű” kifejezéssel sikerül kiváltania az általa eredetileg megfogalmazott kifejezést? Akár egy véletlenszerű rátalálás vagy ötlet örömében. És ki az, aki eldönti, hogy egy kifejezés mennyire szükségszerű? A leírt ellenvetésem azonban kissé mondvacsinált, mert így is érthető marad, hogy mit szeretne kifejezni és miről szeretne beszélni a kritikai hozzászólás. Az igazi kérdés akkor csodálkozik rá a világra, amikor a kérdőjelet odahelyezzük a mondat végére: AZ IGAZÁN JÓ VERSBEN MINDEN SZÓ SZÜKSÉGSZERŰ ??
	A fenti posztra érkezett válaszok: Vati, Siska Péter - szerki

406.

2026.01.18 16:31

Vati -- meglepetés

Válasz erre

Másoknak ez hétköznapi ügynek számít. Én nem így voltam ezzel. Igen meglepődtem, amikor családfa kutató rokonom értesített, hogy nevünk használta az ilyen irányú kereső oldalakon, és közben mást is talált. Például az első kötetem antikvár példányát közel tízezer forintos ármegjelöléssel. Vicces! Nem is volt ár a hátsó oldalon! (Az említett kiadványt a nyomdai munkák elkészülte után kis idő elteltével bevontam. Miközben pár példány már útjára indult.)

405.

2025.12.01 06:42

Vadas Tibor -- Ravel spanyol tánca

Válasz erre

Négy nappal ezelőtt Szilasi Katalin fórumon feltett kérdésére próbáltam a gondolataim háttérvilágításában, két-három költészettel kapcsolatos téma rövid kifejtésére. Amely szerint a saját álláspontom, hogy a költészetet nem lehet tanítani. Az állítást nem próbáltam meg bizonyítani (talán nem is ide való). Amúgy sem volt időszerű, miután elolvastam a fórumon azokat a beírásokat (főleg szerkesztői részről), amelyek szerint a saját, az egyéni eseteikre érvényes eseti példáikon keresztül próbálták alátámasztani, hogy a versírás tanítható. Tehát magas szinten méltányolható, hogy mindezt a Dokk, mint a versekkel foglalkozó költészeti portál felvállalja. De mi van, ha az eseti példák mögött nincsen ott az erő, amely az a személyekhez fűződő történetekből általános iránymutatást képes generálni. Mi van, ha csupán tévednek? Mi van akkor, ha már a Dokk alapítói is tévedtek? És a tévedésre csak évek múlva jöttek rá, majd utána valamilyen módon elhagyták a Dokkot. Többé vissza sem nézve. De nem csak ők, mentek el így, hanem más, a közösséget időlegesen irányítani próbáló arcok is. A saját idejükben létrejött válságokat betemetetlenül hagyva, a későbbiekkel meg már nem foglalkozva. Hiszen az irodalmi oldalon válság válságot követett, működési zavar működési zavart. Valaki egyszer meg is fogalmazta: a válság a Dokk természetes állapota. Megközelítően annyiszor ismétlődik, mint ahányszor a zenei téma Ravel, Bolero című zeneművében. Ezután sorra érkeznek a jószándékú (ami nem csak egy szófordulat részemről) kármentők. Akik a „költészet tanítható” elméletre épült, de időközben már összeomlott épületeit igyekeznek újból felépíteni. Az nagyon keveseknek jutott az eszébe, hogy talán irányt lehetne váltani, a versek és az irodalom művelésének lehetnek esetleg más közösségi módjai is, mert ilyenkor mindig közbeszólt a „hagyományokhoz való ragaszkodás”, amely legjobban ott látszik, hogy az alkalmazott módszerek tekintetében (szerkesztők, kritikák, bírálatok, múló és maradó kategóriák) senkinek nem volt visszhangra találó ötlete, a még jelenleg is futó gyakorlatok kiváltására. Azonban a hagyományokhoz való ragaszkodás is csak egy bizonytalan hitelű ürüggyé vált, amikor a vezetés vélt érdekei mentén hozott új változtatásokat, például próza kategória bevezetésénél. A Dokk működésének első elemzését, Segédanyag a dokk tanulmányozásához- címmel, tizenegy évvel ezelőtt tettem fel az üzenő falamra. Nem az irodalmi oldal igaz történetét akartam bemutatni, bár megdöbbentő anyagok álltak a rendelkezésemre. A cél inkább a működési zavarok gócpontjainak megkeresése és megfogalmazása volt. Abban reménykedtem, hogy kezdetleges elemzésemet majd a későbbi évek során, sokkal jobb és alaposabb feltáró munkák fogják felváltani. A saját részemről abban hiszek, hogy egyszer majd valamikor ki tudják nőni a Dokk szellemi vezetői a költészet direkt taníthatóságára vonatkozó tévhiteiket, új és javított megoldásokat keresnek és találnak a versek körüli rajzásra. Majd egy elszánt vállalkozó is jelentkezik a gyakorlati cselekvések kitalálására és megvalósítására. A közvetlen segítség ezután is megvalósulhatna a kezdők, és a kezdők első próbálkozásainak regisztereinél. (( A dokkon eltöltött első nyolc évemben, nem lehetett egyetlen méltányolható versem sem. Vagy kommunistának hittek, vagy más eszmerendszerek vak hívőjének, vak tagadójának , vagy csak egyszerűen ellenszenves voltam. Ezt az oldalt és felrakott verseim némi ügyességgel sikerült eltüntetnem és pár év kihagyása után visszatértem a felületre. Próbaképpen újra szerepeltettem azokból a szövegekből párat, amelyek régebben nem voltak elfogadhatók. Ezek teszik ki „maradós” verseim döntő többségét. Ennyit az értékmérésről.))

404.

2025.11.16 10:06

Vadas Tibor -- re: Ezredvégi impressziók

Válasz erre Előzmény

Kedves Nikolett! Nem vagyok elégedett a jelenlegi változattal, bár örültem az általam dicséreteknek aposztrofált mondatoknak. Ilyent Öntől is kaptam, az első háeszében. Az örömöt az jelentette számomra, hogy ezeken keresztül tudtam meg, hogy a vers kiállta az idők próbáját, egyetlen kritikus sem írta, hogy avítt. Arra meg egyenesen büszke vagyok, hogy a megírás korának három ikonikus, egymással hadban álló és a gondolkodásunk határait feszegető, megoldatlan eszmeköreit tudtam a való világ általam megrajzolt víziójában közös aurában szerepeltetni. Így került egymás testközelébe Jézus élete, az Internacionálé, valamint A fajok eredete. Bár a közgondolkodás, vagy nevezzük át kollektív tudatnak, időközben sok változáson ment keresztül megítélésükkel kapcsolatban, de ezek a kérdések, a mögöttük álló eszmerendszerek vélt vagy valós ismeretében, még mindig képesek kicsapni gondolkodásunk biztosítékait. Ennyit befejezésül. Megköszönve a rám fordított idejét, üdvözlettel: Tibor

403.

2025.11.14 09:09	Kopriva Nikolett - szerki -- re: Ezredvégi impressziók
Válasz erre Előzmény	Kedves Tibor, előző hozzászólásában kifejtette, hogy elégedett a vers jelenlegi változatával, több dicséretet is kapott rá. Ebből arra következettem, e szövegének talán nem én vagyok olvasóközönsége. Kritikám nem volt kifejezetten negatív, sőt egy darabig érdeklődve olvastam. Csupán annyit jeleztem: izgalmasabb, feszesebb, feszültebb lehetne, ha egy kissé rövidebbre veszi (ha megvan a szándék egy efféle kísérletre). "Forintok csörögnek / Zárt szájréssel ez igen nehéz! / Gyalog és motorkerékpárokon többfelé / Elgondolkodtató / (Elhessentése megoldható.) / Lökdösés" stb. - érzésem szerint ezek például nem kifejezetten járulnak hozzá a vershez, az ilyen jellegű sorokat javasolnám kiszűrni elsősorban. Ezután felülvizsgálnám tartalmilag is: mi az, ami feltétlenül szükséges, mi az, ami önismétlés, mi az, ami elhagyható a "kevesebb néha több" jegyében. Üdvözlettel, Nikolett
	A fenti posztra érkezett válaszok: Vadas Tibor

402.

2025.11.14 06:47	Vadas Tibor -- Ezredvégi impressziók
Válasz erre	Két szerkesztőt kértem meg, hogy bontsák ki, részletezzék valamelyest a versemre adott negatív szakmai kritikájukat. Voltak némi reményeim, hogy egy költészeti portálon vagyok. Igaz, időközben ez is megváltozott. Sajnos egyikük sem méltatott válaszra.
	A fenti posztra érkezett válaszok: Kopriva Nikolett - szerki

401.

2025.11.06 07:27

Vadas Tibor -- re: meo | Ezredvégi impressziók

Válasz erre Előzmény

Kedves Nikolett! Köszönöm a versemre adott reakciót. Azt is megköszönném, ha egy szerkesztő és szerző közötti beszélgetés során elmondaná nekem, mit kell tudnom egy vers, vagy alkotás föl-és leívelési pontjairól? (Menjünk vissza a görög tragédiák és drámák, feszültség keltési és oldási hagyományihoz és megoldásainak számbavételéhez?) Úgy érzem, hogy a saját képeségeim felső határán egyensúlyozva „tettem meg mindent” a versben az „olvasó” figyelmének fenntartására. Arról azonban nem tehetek, ha az olvasónak mások az érdeklődési körei és mások az életünk és környezetünk (és ebben benne van a társadalmi és közösségi létünk) azon esszenciái, amelyeket fontosnak tart, amelyeket egyáltalán észrevesz és ezzel egyidőben fel is tud dolgozni. Ezeket az olvasókat, ez a szöveg sohasem fogja bevonzani. Sok dicséretet kaptam erre a szövegemre, legtöbbet V. Szabó Mátyástól. Fűri Mária sem zárkózott el az itt alkalmazott megoldásaimtól egy másik felületen. Ezek szerint a szerkezet és forma félszáz év után is friss tudott maradni, nem avult el. Erre akár büszke is lehetnék. Mindemellett van egy olyan érzésem, hogy az adott soroknak lehetségesek olyan tartalmi elemei (akár több helyen is) amelyek kinyitják az olvasók, szerkesztők zsebében azt a bizonyos láthatatlan bicskát. Az is lehetséges, hogy személyiségem vélt vagy valós jegyei ellenszenvesek. A polgárpukkasztás sikereire gondoltam itt.

400.

2025.11.04 12:17	Kopriva Nikolett - szerki -- meo | Ezredvégi impressziók
Válasz erre	Kedves Tibor, izgalmas a hullámzása ennek a szövegnek, működőképes lehetne, a szikár meszólalásmód rendben. Ebben a formában érzésem szerint egy ponton túl nem képes fenntartani az olvasó figyelmét, nincsenek érezhető föl- és leívelési pontjai. Tömöríteném, ívet alakítanék ki benne.
	A fenti posztra érkezett válaszok: Vadas Tibor

399.

2025.11.03 08:34

Vadas Tibor -- re: meo | Ezredvégi impressziók

Válasz erre Előzmény

Kedves Mátyás! Köszönöm az olvasásokat, a választ, érteni is vélem a mondatokat. Mégis most ezekből csak egyre reagálnék, hátha ahhoz hozzá tudok tenni valamit. Ez pedig a következő: „Ha jól értem, egy ilyen látványokból összerakott vers úgy próbálna hatni, mint teszem azt egy jól komponált szociofotó-sorozat?” Nem tudom, hogyan próbál hatni. Az alkotás folyamata számomra mentes attól a tudatosságtól, amit felvázolt, hogy „úgy próbálna hatni”. Sosem gyakoroltam ezt az áttétet. A verset az ihlet hozza, amely az emelkedettség pillanataiban ( jó esetekben), nem foglalkozik a hatáskeltés optimalizálásával semmilyen szinten. Nem is tud. Be van gőzölve! Lehetséges, hogy az utójavításoknál már igen, például egy rímcserén, egy mondat kijavításánál, stb… Én úgy gondolom, hogy a szerzők és verseik megírásánál a nagy többség ilyen módon alkot. A hatáskeltés mozzanatait az ízlésünk, és vele azonos fontosságú szinten, a találékonyságunk, a gondolkodásaink mintázatai jelentik, amelyek a mintázatok fodrozódásai által nyernek új formákat. Ízlésünk öntőformái pedig az általunk elolvasott művek reánk tett hatásaiból növekednek fel. Öntudatlanul is azt hisszük, hogy ami nekünk tettszett és tetszik, az majd másokra is hatással lesz. A leírtak alapján úgy gondolom, hogy az alkotás folyamatában nem életszerű az idézőjelbe tett mondata, miközben lehetségesnek tartom, hogy vannak olyan alkotók, akik már olyan szinten vannak, hogy a „létrehozás” pillanataiban is kézben tudják tartani a hatáskeltés mechanizmusait. Sajnos én nem tartozom közéjük.

398.

2025.11.03 08:30	Vadas Tibor -- re: meo | Ezredvégi impressziók
Válasz erre Előzmény	Tisztelt György! A felsorolt kifogásokat elfogadva, tisztelettel kérdezném, hogy véleménye szerint soraim hol és milyen módokon vétenek hibákat a szabadversek írt és íratlan szabályai ellen. Fontos lenne tudnom.

397.

2025.11.03 08:13

Vadas Tibor -- re: meo | Ezredvégi impressziók

Válasz erre Előzmény

Kedves Mária! Köszönöm az olvasásokat és a jelentkezésed. Nem baj, hogy nem tetszik. Nem várhatom el, hogy egyformán lássuk a körülöttünk lévő világ, és benne saját létezésünk, szerepeink és lehetőségeink fényvillanásait, esendő képeit. A magam módján e fenti ügyek nem kispolgári nézőpontjainak felvázolásra tettem kísérletet. Azt igyekeztem bemutatni, hogy személyesen én, hogyan tudok rátekinteni életünk és környezeteink világára. Ez volt az egyetlen késztetés amiért ebből a témából vers született . Önmagam bemutatása a beágyazódásokban. Az, hogy mit látok, és az, hogy hogyan látok.

396.

2025.11.02 22:05	V. Szabó Mátyás - szerki -- re: meo | Ezredvégi impressziók
Válasz erre Előzmény	Kedves Tibor! Köszönöm, hogy írt a szöveg keletkezéséről és a viszonyáról más verseihez, fel is tűnt a kompozíciós megoldások, nézőpontok rokonsága a felsorolt szövegekben. Nem gondoltam, hogy a megírás inkább ösztönös volt, ezeket a verseket mindig is inkább kifejezetten tudatos alkotásoknak láttam. De talán csak azért, mert valami oknál fogva a fejemben összekapcsolódik a nagy, panorámaszerű távlat és a megcsináltság, az ösztönös folyamatot pedig gyakrabban látom az élet egy szűkebb körével, érzelmileg felnagyított szeletével foglalkozni. Így viszont néhány rész csak még érdekesebb. Ha jól értem, egy ilyen látványokból összerakott vers úgy próbálna hatni, mint teszem azt egy jól komponált szociofotó-sorozat? Ebben az esetben persze elhanyagolható a nyelvi mesterkedés, a költői képek hagyományos világa és ezeknek a kifogásolása is (részemről). De lehetne keresni talán egy olyan nyelvezetet, ami letisztultságában még inkább megfelel a (fekete-fehér) fényképiesség hangulatának, szabatosságának. Ennek része lehet talán némi haikuszerűség, de hangsúlyozottan csak -szerűség, mint ami Simon Márton polaroidjait jellemzi például.
	A fenti posztra érkezett válaszok: Vadas Tibor

0 25 50 75 100 125 150 175 200 225 250 275 300 325 350 375 400