DOKK

Folytatódnak a Dokk estek, az eseményt a dokk.hu facebook lapján is hirdetjük.

 
2829 szerző 37227 verse
dokk.hu irodalmi kikötő :: alapítva 2000-ben
Bejelentkezés
KIEMELT AJÁNLATUNK

Machó Zsófia
  Apokalipszis
Új maradandokkok

Tálos Barbara: Szem
Nyári László: Csecsemő
Bártfai Attila Márk: Majomparádé
Kántor Zsolt: Gravírozás
Ötvös Németh Edit: átneveztelek
Bara Anna: a csend árnyékában
Albert Zsolt: CELLAINFORMÁCIÓ
Bártfai Attila Márk: 5
Kiss-Teleki Rita: Veszekszem
Petz György: Arany appendix
FRISS FÓRUMOK

Czékmány Sándor 5 órája
Oláh Imre 6 órája
Király Ferenc 7 órája
Szilasi Katalin 7 órája
Szakállas Zsolt 9 órája
Ötvös Németh Edit 11 órája
Tóth János Janus 12 órája
Tálos Barbara 13 órája
Petz György 13 órája
Radics Zina 15 órája
Bakkné Szentesi Csilla 20 órája
Franczen Bea 23 órája
Gyors & Gyilkos 1 napja
M. Szabó Mihály 2 napja
Tóth Gabriella 2 napja
Vezsenyi Ildikó 2 napja
Kiss-Teleki Rita 2 napja
Iványi Mónika 3 napja
DOKK_FAQ 4 napja
Zsigmond Eszter 4 napja
FRISS NAPLÓK

 Sin 9 órája
Vezsenyi Ildikó Naplója 13 órája
Hetedíziglen 13 órája
Baltazar 15 órája
EXTITXU-UXTITXE 19 órája
az utolsó alma 20 órája
az univerzum szélén 1 napja
történések 1 napja
Ötvös Németh Edit naplója 1 napja
Bátai Tibor 1 napja
Pontozólap (Szokolay Zoltán) 1 napja
Zúzmara 1 napja
nélküled 1 napja
PÁLÓCZI: BRÜSSZELI CSIPKE 2 napja
Szokolay Zoltán verses füzete 3 napja
BECENÉV LEFOGLALÁSA
VERSKERESő

Részlet a versből:
SZERZőKERESő

Szerző névrészletre:
FÓRUMKERESő

Szövegrészlet:
FOTÓK


NAPLÓK: Pssz!Ich-ézis
Legutóbbi olvasó: 2020-07-07 06:59 Összes olvasás: 1976

Korábbi hozzászólások:  
17. [tulajdonos]: 06 302020-06-30 12:48
Selyemmacska teljesen evilági irányultságú, telve életigenléssel, egyfajta erő(tartalék) tudatával. A középpont érzéséből, az önmagával való teljes összhangból kiindulva él. Ez az önmagára való (túlzó) koncentrálás(i kényszer) öntudatlanul is arra sarkallja, hogy magát tegye meg mindennek mértékévé. A kezdeményező fellépés, mely mindent magától értetődőnek fogad el (a dolgok látszólagos szélsőségeivel együtt), kétségektől mentesen,és amellyel oly hetykén közeledik a világhoz lehetne akár még irigylésemre méltó is, ha nem lenne túlműködtetve. Ez a túláradó problémátlanság és életöröm képzi az árnyékom egy részét.
Selyemmaska az árnyékom. Ezért kísér(t). Nem ő az első és az egyetlen. Csak ha befogott egy valódi macska, maradtak el tőlem ezek a szellemiségek. Tehát kell egy cica. Na nem a távoltartás végedt. Hanem hogy valódi, közvetlen és állandó(nyilván semmi sem az) kapcsolat legyen köztem és a között, mit szükségszerint kizárok, hogy személyiségem határvonalait fenntartsam, amíg egyben akarok maradni. Ha egyben akarok maradni. Máskülönben,
már egyre kevésbé félek magamtól. A személyközi kapcsolatokon csorbulásán túl és kollektív megélések felett az őrület mindannak a tudatos és közvetlen megtapasztalása, amik valójában (való-bann) vagyunk. A Szaturnusz távoli, makulátlan, jéghideg és kristálytiszta pengéi:kifogástalanul meredtek, holott, folyamatos képződmények. Talpam alatt a föld, sokkal biztosabb.
Hunniába terveztem menni, de a mögöttes hullámzások (és várható jelenések) keresztülhúzták a számításom. Marcival töltöttem a huszonkilencediket. Biztató, hogy vannak még olyan egyéb megkopott szükségleteim (evésen ürítésen alváson magányomon túl) amelyet életben tartok. Egyébiránt még visszakérdeznek, hogy hát ők mivégre is vannak....
Mi mást mondhattam volna, mint az igazat. A jelenlét . A jelenlét a fontos. Az elfogadás, a kendőzetlen egyszerűség és hogy nem kíván engem meghatározni. Hogy a földön is elalszik, ha le is lóg róla, hogy nem akar elbűvölni sem meghatározni, megkettőződni a szeretetben, mely tigrisek és farkasok erénye. Ugyanakkor vállaltan önmaga eleven kivetítésének él meg (minthogy nem is tehet mást) ott és ugyanakkor nem teszi dícséretemtől és tsodálatomtól függővé önmagát. És nem érzem úgy, hogy egyikünk a másik potenciájának bizonyító eszköze volna.
Lebegtem a vizen, akár egy dióhéj, és tsodálkoztam, a platánok és az ég ölelkezésén. Mindegy voltam én magamnak.
És C forrongása a hétköznapok hátterében (bár nem adott még hangot), az is teljesen mindegy. Magával alkuszik. Bár segíthetnék rajta. Magamon viszont segíthetek. C az árnyékom másik fele, szervezőerő, örökös szándékoltság, az irracionálistól való félelem és túlbuzgóság a megszerezhető dolgok irányába. Állítólag szégyenel engem, amiért bizonyos tudattágító szerekkel élek, az evilágnak áldozott időmön kívül, teljes magányomban és elszigeteltségemben, merhogyaztán ő ugye nagyon tudja, mint mindig. Meg ez ugye meghatároz engem, ki ,csakúgy mint bárki más is , jelentésviszonyain keresztül vagyok csak szemlélhető csupán, jelentésviszonyaim pedig számára, ki olyennyire hisz ebben a stilizált valóságban, persze igen töredékesek. Csakhogy nem éri be a tudhatóval, a belőlem is láthatót és tapinthatót boncolgatja-marcangolja, szét kell, hogy szedjen, ki kell, hogy merevítsen az agyában, értelmével, mely folyvást a pusztulást keresi. De ha nem ez, akkor más. Mer mi az, hogy. Volt egy kutatás a kétezertizes években pl a brit parlament Tudományos és Technikai Bizottságának részéről melyet a The Lancet nevű tudományos lapban tettek közzé, s mely nyilvánosságra hozott hivatalos jelentés szerint korántsem veszélyesebb
mindegyik illegális drog a szabadon fogyasztható alkoholnál, vagy a dohánynál. A brit
Belügyminisztérium saját tudományos tanácsadó testülete (ACMD) 20 drog (köztük
legálisak is) tudományos kockázatelemzését végezte el, kidolgozott egy olyan
kockázatelemzési mátrixot, amely minden anyag veszélyességét három tényező
szempontjából vizsgálja meg: fizikai ártalmak, függőségi potenciál és társadalmi
ártalmak. A jelentés szerint ezt a rendszert ebben a formájában az egyes
drogokról a társadalomban és a politikai döntéshozókban élő téves képzetek tartják
fenn, egységesített módszertanú tudományos kockázatelemzés nem támasztja alá, a megjelenített grafikon tanósága szerént, az alkohol mely nincs büntet jogi szabályozás alatt
az 5., addig az LSD például a 14. helyet foglalja el a listán. (ettől még nem gondolom hogy az embereknek ellenőrizetlenül kéne pl a nevezett szereket bekapkodniuk, mindazonáltal azon országokban, ahol legálisan és teszemazt terápiás jelleggel keretet adnak ezen szerek kulturált és előitéletmentes, szakszerű használatához, komoly potenciálhordozónak bizonyulnak mindenféle addikciók kezelésének a terén, valamint a bűnözés és az újonnan kialakuló függőségek visszaszorításában, lásd Svájc, Hollandia stb stb...Persze az, hogy a valós, tiszta és elfogulatlan tudományos vizsgálatok sorra rácáfolnak a politika és vallás által fenntartott közhiedelmek címkéire, megszokhattuk már.
És te, kedves kartársnő, egy olyan szolgáltatás kiértékesítésével keresed kenyered büszkén, nap mint nap már évtizedek óta, ahol az alkoholok szerepe fő. Mégha oly álszentek is vagyunk, hogy szégyenled éppógy sajnos magadban is, mint akár a másban az embert, mert körültekintéssel és tudatosan használ valamit, amit a természet adott. De persze mi baja lehet? Bezzeg anyád fájdalmaira jó a kannabinoid, csak egy kicsit drága. Na ne már. Ha ezzel C tényleg elém mer állni, azt kell mondjam, L nem engem védelmez közbenjárásával, hanem Őt. El se hiszem. Szombat dél van, f...szt lebegek már megén oly szép könnyedén míg más szépen öltözött, csillog a haja is meg minden, hát rajt akkor fusson csak nekem, ember vagyok, dacolhatok én még istennel is, nemhogy olcsó konvenciókkal, de magammal legalább már nem szokásom.

16. [tulajdonos]: 06 092020-06-09 13:14
Az hétköznapi életben végbemenő konkrét események nem adnak okot arra következtetni, hogy bármi különösebb relevanciájú dolgok mennének most végbe, mégis, a legkülönfélébb, egyazon pontba tartó szálak, sisteregve-meglapulva futnak és vezetnek a felszín alatt, azt pontosan nem tudhatom, konkrétan mi felé, bár intenzíven érzem, hogy a kezdetekhez igazodnak. Hogy magam is egy alkotója, nevezője, vagy inkább pusztán (érvényesítő)elve volnék e képletnek, azt nem tudhatom. Ha ugyanis akár a lélek, akár a test bármikor regenerálni kívánja magát (és ezt meg is teszi, teljes tökéletességében, hibátlan módon, ha nem építünk mi gátat ellen ) mindig is megszabadul az embertől. Szabadíts meg uram, a magam gondolatától. Ez volt az egyetlen őszinte kívánságom, valahányszor igaz ima megfoganására alkalmas tudat színtere voltam, és mindahányszor meghallgatást nyertem magam előtt.
Az elmúlt hetekben, hónapokban amíg befelé éltem (leginkább) és az ösztönvilágom kiélési felületei is lekorlátozódtak, közelebb kerültem, úgy értem valóban közel egy olyan emberhez, akihez semmiféle érdek nem fűz. Felszínes külső szemlélet a számomra legkedvezőbb erkölcsi rálátásban élő is legjobb esetben legfeljebb azt gondolhatja, meg kívánok dicsőülni ebben a kapcsolódásban, holott semmiféle szerepben nem élek, ha az illetővel vagyok. Csak hagyom, hogy spontán (de nem ösztönszerűleg) áramoljanak belőlem, általam a környezetünk erői. Ez egy rendkívüli állapot.
Miután végeszakadt(?) az izolációnak, M is megjelent, volt egy jó éjszakánk, feltettünk egy hétvégét, gondolatban, amit Verőcén töltöttünk volna elvonulva, amiből persze újfent nem valósult meg semmi. Nem bántam, tulajdonképpen, nem is erre vagyunk mi egymásnak. Amivel az egyik kapcsolat megfertőződik, arra a másik épül és amire az egyik épül, azt ama másik jellegű behatás megmérgezi. Végül Székesfehérváron töltöttem az utóbbit megelőző vasárnapot, ahová leginkább a Bory Jenő által "faragott" várban kiállított Csók István festmény megtekintési lehetősége vonzott, persze mint mindig, most is kiderült, hogy ami végett odamentem, és amit valójában ott keresek (és találok) nem egyazon dolog.
L nem jelentkezik egy ideje, a legutóbbi e-mail-je kissé ködös, meglehet azért, mert belekavarom a saját emócióimat, a benne szereplő Petri-vers kissé gyanús középütt két sorral (lásd https://konyvtar.dia.hu/html/muvek/PETRI/petri00001a/petri00372/petri00372.html), bár a saját hirtelen felindulásaim, időnként zavarossá váló gondolkodásom sokszor ennél gyanúsabb, a már többször is megesett felesleges és bántó konfrontálódásom mögött esetenként megbúvó paranoid kivetítéseim tükrében így hát elővigyázatosságból nem válaszoltam.
És félválaszt adtam G meghívására is az ominózus bécsi koncertre, mondjuk úgy, hogy volt ez egyrészről egy kiváncsiságból, kísérleti jelleggel kimondott féligen, ami mégcsak talán sem, egy nem is meghívásra, mankót adtam inkább, úgyszólván, hogy eljátszhasson a gondolattal, arra való egyszemélyes igény megmutatkozásának vettem, első ízben ráhagytam én csupán, azt gondolván, ivott egy-két pohárral, előtörnek benne mindenféle kerge impulzusok, holnapra elfelejti. Aztán jön, hogy komolyan gondolja (komolyság, ugyan kérem, mi is az, benne, mint színtérben), s hogy valószínűleg nem tartják meg (ez nem is volt kérdés, nyilván) de majd átütemezik, és hogy csak egy nap, megmilyenjó volna olyasvalakivel menni, aki érti és értékeli NCave munkásságát, merthogy nekiazmilyenflash és én az érdeklődésemmel úgyis bizonnyal számot tartanék az élményre, hogy legfeljebb ő majd a földön az egyágyas szobában meg valamiféle mexicoi étterem meg szivárvány éssatöbbi, nah mondom, nagyobb baja van ennek meglehet a magaménál, ha ennyit tehetek érte, hát S'il vous plait, Monsieur, ím nemes gesztusom, legtöbb, mit adhatok, hagyom, eljátszani a gondolattal, ha már többszöri alkalommal is megkísért (persze utángoogleizva a turnénak elébb meggyőződtem róla, hogy nem egy éles meghívás ez). Vártam, mivé alakul a szituáció, s azon gondolkodtam, mikor magamnak mesélem, feldolgozván a nemkülönösebb élményt (nahát, nahát, rápörögtem volna én erre csúnyán úgy egy évvel sem ezelőtt, de szép is az élet, s micsoda humora van Lucifernek) szóval hogy ha netán tényleg sor kerülne erre a kiruccanásra, végül mennyi bizodalmam lenne, beülni olyasvalaki mellé, az általa vezetett autóba, akiről jól tudom híján van sok szükséges megfontolásnak, melyek az általa vezérelt erők koordinálásához szükségesek, legfeljebb útközben leválnék mellőle, elég szemfüles vagyok én a magam biztonságára, ő meg csinál amit akar, gondoltam, legfeljebb lesz egy annál is különb uranoszi élményem:) Mit ad isten, a napokban elveszik a jogsiját, mondja lehet, hogy vonattal kell mennünk, mit szólok hozzá? Nekem ez abszolút nem gond, imádom, ahogy szalad a táj (eszembe jut, hogy a napokban hazajövet Fehérvárról, hófehér fényekben fürdött a naplemente, és én a nyomógombos készülékemmel megszállottan sorozatfényképezem menetnek háttal a dróthuzalos villanyoszlopok suhanását, úgy hogy a kalauz egy darabig kerülget minden bizonnyal menetjegy-ellenőrzés céljából, s végül nem kéri el a jegyemet, talán mert hülyének tart, talán mert megsajnál, talán mert az a valami, ami ekkor körbeveszi szellemem, és az állapot, melybe merültem, megközelíthetetlenségbe burkol ki tudja), mondja ő is, ő is, persze pár nappal később, amikor L előtt ezt felhozza ismét, mint megbízható tanú előtt leszögezem, semmiképp se tegye ezt az utat, tőlem függővé.
És persze tegnap rájövök, ennyit sem szabadott volna megengednem Gnek. Már ennyivel is visszaél. Ittasan, feltehetőleg öntudatlanul, de visszaél, és én a fentieknek elegethagyva utat engedtem a modortalanságának, mert mégiscsak egy fél lépéssel, amit a levegőbe tehetett csak, de közelebb engedtem, így tehát illuminált állapotban már most megengedi magának afféle érdemtelen kiváltságot, hogy rigalánc-stílusában azt mondja nekem: nincs nálam kp, holnap fizetek, cica. Őszinte, botránkozásba hajló döbbenettel, szemöldökfelhúzva nézek, kiguvadt szemekkel, és lenyelem amit mondanék, egyrészt megbénít a szituáció, melyet önnön következetlenségemből fakadóan élek , egy olyan szerepben, amelyben nem vagyok, másrészt inkább nem karcolom fel az önérzetét, jól tudom, az őnála fő dolog, holott csak egy önismeret híjában ripacskodó rozoga kis egó, aki egyébként volt hogy jó szolgálatot tett nekem, s ezért nomeg a békesség kedvéért lenyelem a békát, viszem magammal ama konzekvenciát, amelynél többre, mint kísérletem nem is oly váratlan gyümölcsére ráadásul még számíthattam is.
Az imént hívott a futár, a könyvemmel mely a presszóban fog várni: És meglátta a szamár az Úrnak angyalát.
A minap, épp locsolni készültem (mivelhogy van immár énnekem nagyhatalmas batátaföldem, melyben kicsi lelkem igen nagy örömét leli), valamivel dél után, felveszem a csörgő kaputelefont, amibe azonban nem szólt bele az illető, bár emlékszem valamimódon határozottan érzékeltem a jelenlétet. Kimentem pár perccel később, nem láttam senkit.
A melankólia dicséretét olvasom épp Földényi Lászlótól. Örülök, hogy megvettem.

15. [tulajdonos]: 05 31.2020-05-31 18:03
Mögöttem a kék palást:
Hogy miféle gondolat űz örökké-más tájakra, ahol pedig nem lehetek mert
mindig épp itt vagyok - mégcsak nem is tudhatom. Emlékszem, valamiféle ragyogásra, melyet már nem láthatok, mert érzékeim megkoptak, elcsökevényesedtek, de ezek a képek szüntelenül máshová visznek, mint ahol vagyok.
Emlékszem a kéknek egy árnyalatára, melyet akárha sohasem láttam volna, tapasztalataim között föl nem lelek, mégis úgy érzem, mintha ez volna a legbizonyosabb dolgok egyike, mely hozzám férhet, - mégcsak nem is dolog, nem is érzés, pusztán sejtelem melyet az éhen kopott meggyőződés üldöztet velem, nem gyötrelem ez és nem őrület és nem megvilágosodás, de fájdalmas fakulása az életnek.
Olykor arra gondolok, talán jobb volna nem tudni róla, mert a tudás, bárminemű is legyen, nem segít rajtam, minél többet tudok, annál kevesebb leszek, s ha belém szökik is az alázat, ugyan kin segíthetek, ki nem hajlandó magát megsegíteni. Mit tudhatok? Elkerülő mechanizmusok láncolata közt bolyongó tervező, megközelítéseibe veszett, mit tud ő? Talán meglelte egyéni módját a vezeklésnek. Amely azonban nem lehet az én utam. Azt akarom, ami a lét bármely pillanatában mindenkor megvalósítható. Azt takarom, azt a kékséget, melyet személyemmel rejtek, a szellem teremtetlen, örökké jelen lévő állapotát.
Népem akarata, ha nemde pusztán álarc volna is csak az az ördög ábrázatán, nem az én akaratom. E változékony hatalom itt felettem, mindig kizökkenthető, mert magával játszik.
A fák, most is, mint mindig a legméltóságteljesebb, örök, lelketlen tartásban de anyánk vére már mérgezett. Én kényelmesen éltem, te megszedted magad. Cserepes szájakkal lihegve kaparjuk majd ugyanazt a folyót, ha az erek egy más testben tőlünk kiapadnak...

14. [tulajdonos]: 2019 03 302020-05-20 22:48
De jó, hogy ezt mégsem küldtem el....

"Hát tudod, kussolnék én üregmélyen, bárha tudnék, bárha tudnád, valóban, nagy igyekezettel, hinni akartam, hogy az volna rendjén,
és hogy csak az elengedni nem tudás képtelensége, ami persze gyakorta nagy úr énnálam, és gyakorlatozik is büszkén, időnként,
ha arra alkalmat nyújtok. De nem erről van szó. Levetem minden bőrömet, és alatta téged talállak. Azt, amivel kényelmemben, tévesen
olykor téged azonosítottalak És nem lehetek szabad, míg azt nem mondod: meglelted a magad boldogságát, nélkülem, eredjek békével,
minden, ami lehettünk volna pótolható, és mit nyomába ültettél élhető és bizonnyal életben tart és marad és marasztal stb..

Igazat szólnak azok, kik szépelgő fecsegésnek tetsző egyszerű szavakkal azt mondják, néha meg kell tapasztalnunk hiányát a fontos dolgoknak,
hogy lássuk a benne rejlő értéket. Sokszor van úgy az ember, hogy fél szembenézni bizonyos részeivel, de megélni kénytelen, így tehát
a környezetére vetíti azokat. De persze jelen levelem célja nem az analizálgatás volna,így tehát hagyjuk is ezt. Ami elmúlt, elmúlt. Beszélni
csak a még lehetségesről érdemes, akkor is, ha most még csak egy elfuserált próbafutam az, amink volt,illetve van. Valamiféle isteni csoda
kudarcba fúlásának megélése.

Mert (és jaj nekem) hiszem, konokul és leküzdhetetlen, hogy az egyetlen létező valóság ebben a képtelen véget nem érő cirkuszban itt
körülünk, az egyetlen ami lehetséges és igaz nekem, az te magad vagy, és valahol ott a mélyben, elveszve benned, tán én neked. Ha létezik e földön
lelkünknek megbocsátás, ha létezik egy apró kis hézag, amelyen átfér az ember, fikarcnyi esélyünk, ha nem is a boldogságra, de megmaradásra
önmagunkban, egymáson keresztül, nekünk megadatott, s ha már én voltam olyan oktondi, és eldobtam volna, kérlek te légy most nálam
erősebb, és gondold át, amit reszketve bár, de ekként most beismerek mégis - hogy szeretlek, s minden akaratlagosság ellenére ez változatlan megmarad,
egyetlen állandó pontnak itt bennem, ha a föld kifordul alólam, akkor is. Úgyis, hogy tudom, minden, ami volt, soha vissza nem jő, és nem is vágyom,
a múltat többé tenni, vagy megidézni, ezt remélem, te is tudod. Azt akarnám végre birtokunkba venni, ami adatott, s meglehet, csak most, és ilyen
kacska módon, de mégis, egyetlen szó ha átvisszhangzik hozzád mindebből
azt mondanám éljünk a kapaszkodóval,

ha nem, hát én azt is megértem, de kérlek akkor küldj a fenébe, és mondd ki végre, hogy ne keresselek, mert a nagy hallgatásból mindenféle
kétségek és képzetek táplálkoznak, látod, ilyen az ember lánya, reményt lel ott is, ahol csak a nagy csönd van.

(aláírás)

Ezt a levelet akartam volna elküldeni a minap neked, de gondoltam, mivel ez most lényegi dolog, azonnali visszacsatolást igényelne arról,
hogy tudsz róla, hogy el fogod olvasni, hogy egyáltalán...szóval ezért hívtalak volna, hiszen könnyebb így összeszedni a gondolataimat, felvállalni
azt, amit érzek, mert személyes verbalitását az embernek gyakran eltiporja a büszkesége, megaztán a kimondott szó elillan, sokszor nem is látja át az ember,
ha faszságokat hord össze, az emlékezés gyakorta megszépíti önnön tükörképünket, írásban azonban jobban előtűnnek a képlékeny pontok, a képtelen
feltételezések. Csakhogy arról ugye nem lehet tudni, vajon eljutott-e a mondandó oda, ahova szánták.

Gondoltam, ha már a telefont sem veszed fel nekem, hát úgyis mindegy. De mivel úgyis mindegy, hát el is küldhetem. Tudod, ezeddig olyasmi
nem is gyötört pl. hogy mifenét vétettem, amire ezt a pofont kapom az élettől. Márminthogy igyekezhettem én akárhogy a kedvedben, sohasem jelentettem még csak
annyit sem hogy mondjuk kilépj velem az utcára, olykor és egyálltalán. Most meg azt kell hogy tapasztaljam, gondoljam, ez a kis csitri (már
megbocsáss, lehet hogy nem ismerem, de annyi kontaktusom meg volt vele) egyszercsak előtűnik a semmiből (épp mint akit az "ördög" küldött volna)
és egyszeriben birtokba vesz mindent. Nemhogy amihez valaha nekem hozzáférésem sem volt, nem hogy amihez én szép szóval gyengédséggel próbáltam közelítni,
mindazt, aminek létezéséről valószínűleg mégcsak nem is tudtam, mindazt, amit én soha nem is kívántam volna magaménak,
a szabadságodat, pl arról magam azt gondoltam nemhogy nekem de senkinek nincs joga birtokba venni. Persze könnyen meglehet hogy mindez csak csonka képek
felmutatásával előhívott sejtetések énbennem, és semmi köze a valósághoz. Semmi köze hozzám, vagy hozzád. Könnyen lehet, hogy ez csak a nagy semmi lengedező
tarka abrosza, csak az üresség kínzó játékossága bennem, nade kérem...kell hogy legyen itt a mélysetét tudattalan lélekveremben elásva valahol
legalább egy anyagyilkosság, hogy kénytelen de képtelen mindezt megélnem, úgy látszik, úgy van az, hogy ezek szerint mégis kötelező
mindezt elviselnem, bár minden bizonnyal volt már asszony ártatlanabb, s volt már kegyetlenebb, kit mégis gyolcsbatekert az élet, hát mit sírok én, miféle igazságot
hajkurásszak mostmár én, ha a magamé, kétségkívül sohasem létezett.

De szerencsére, kussolnom azt nem muszáj. Nem kell nekem a torokfájás. Hallgattam én már annyit, hogy a kövek közt is kitüntetett volnék. Valótlanná dermedt,
amit éltem - mit nekem
büszkeség, mégis, mire fel?

De légy te nagyon boldog ha
egyáltalán - létezel."

Létezett. Valaha.

13. [tulajdonos]: 05 042020-05-04 23:06

létre akarok hozni
valamit,
lelkesedni
akármiért!
Az álmaimat akarom! A képeimnek, intenzitást!. Egy marék melatonint! Víziót! Víziót végre, könyörgöm!
És azt mondják, nesze, ezen a játéktéren! és mégis hogyan? És elkezdik sorolni a logikus preferenciákat, (legtöbb esetben, mert nincs víziód, melynek segítségével a jövőből látnál visszafelé vagy ha van is, legtöbbször nincs előtted, tehát nincsenek azonnali válaszaid)
hogy mit hogyan, és az ipar rutinja bedarál. Hanem a vízió kiváltja a rutint.
De amíg nincs vízióm, meddő ember vagyok, cirkuszi állat.
Bárcsak életben tarthatnék, bármit is. Pár év, és minden elhalványodik.
Ha volt is eszközöm, én nem ismertem. Féltem a kötelezettségektől, a kötöttségektől, a szeretettől (jaj mi az). Féltettem magam a saját vágyaimtól. Testemet
a férfiaktól, akik pedig nálam ártalmatlanabbak voltak és ádázul bekebeleztem azt, aki valahogyan a közelembe fért mégis. Ösztöneimre földet dobáltam, ha kihajtottak, hát arrébb költöztem, és kiváltképp ott szerettem, ahol nem vettek észre. Ugyanaz a kert, mindig ugyanaz a kert nő körém. Középütt az az orgona örökzöldnek hiszi magát. A fény itt kevés, de a sár él! Ki tiltja meg,? Tükröm, tükröm!Ha tetszik, ha nem, a valóság csakúgy stilizált. Oh, azok az ördögi jelentésviszonyok!
"ha megígérjük, hogy nem nyúlunk semmihez, akkor az idő az összes rétegével örökké való"
ez egy megjelölés nélküli idézet valahonnét, kb két évvel ezelőttről, valami kusza jegyzettömbből
Úgy másfél éve, még egy legális időréteg után kutattam, ami megmenthetett volna, de hát mindennek ára van. Megőriztem a fizetséget, az is inflálódik. És ami volt, vissza nem jő. De akkor még ugrani akartam, azt hittem, megvan minden elszántságom, elfeledni mindent, áttörni az összes üvegréteget, ami elvághat a megismerhetetlen önvalómtól,a tiszta, közvetlen élményt akartam, az egyetlen igaz valóságot, fejest, egyszerűen csak fejest akartam ugrani életem mélységébe és misztikumába. Közvetlenül, magamat akartam. Újjászülethettem volna, ha kész volnék én valaha születni. Az egész életem egy hosszantartó, ernyedt felébredés, és a fojtások, melyekre így fel sem éledt ösztöneim teremtődtek volna, a katartikus, hősi küzdelmek, a kitörés, a győzedelmes harc elmaradt, valaki benyúlt értem, még mielőtt a távozásnak szükségét érezhettem volna, lebaszott ide, lucskosan, kótyagosan, ahol, azt se tudom, hol, de: vagyok.
Végtére is: vagyok. Ennyit tudok, biztosan. És hogy vízióra van szükségem, vagy beharap és elnyel a pokol. Ó, azok a keserű mellek!

Jaj az elkövetőnek, ki aztán kiváltképp csodálkozik, midőn felébred, koponyájából nehéz ködök szivárognak, és elindul, hogy megkeresse a tegnapot, hányszor visszafordul még, míg kitörhet, "jaj annak aki feltámad és nem érzi önnön életét". Az ilyenek miatt, mint én, kellenek még a hatalmasok, de az ilyenek, mint én, sohasem tűrhetik őket.
Enyém az örökös eszmélet terhe, és nem bírhatom.
Maholnap harminc leszek és a csend ordít velem. Van néhány őszhajszálam, és kifejlett okaim az elmúlásra. Bizonyos halálom óvatos hírnökei megjelentek. Meghajolok. Mi minden az, amiről számot nem adhatok. Összerogynék, ha felfoghatnám.
Ahhoz, hogy elviseld ezt a csendet ezt a mondhatatlan űrt (vízió vagy célszemély híján, akin víziótlanságod levezetheted), tudnod kell, mire számíthatsz tőle. Ha nem, magadra maradsz falánk addikcióiddal és egyszerű, hanem alantas ösztöneiddel. Hogy aztán mégse válj magad martalékává, napirend kell. (Ötlet a mégis a célszemély begyűjtésére már rég nem opció.)
Napirend: hogy reggel pl felkelj, egyél valamit, nem élvezetből, hanem puszta következetesség gyanánt, hogy legyen energiád, de mihez is? Kell, hogy legyen víziód, amit lebonthatsz a napi rutin szintjére, most hogy már van ugyanis energiád (ami persze mindenképp van, az evés által csupán felszabadul) át kell helyezned, magadról, a célkeresztet. Erősen tartsd, a csend, észrevétlen, önmagad felé húz. Ne felejtsd, valahol, vannak még itt mások. Élnek még emberek. Egyek, mindannyian, tebenned.



12. [tulajdonos]: 04 052020-04-05 12:00
Nem engedhetem meg magamnak, hogy elnehezítse lelkemet a megvalósulatlan felett való áhítozás.
Elvvégre, mi volna az, ami olyasvalakit, mint G visszatarthat a lehetőségtől, holott adott?
Csakis saját maga. Azonkívül persze, nem vagyok kompatibilizálható (ez a szó, vajon létezik?)
nem illeszkedem semmilyen általa ismert társadalmi szerepbe. Persze, könnyedén felszedek bárkit, amennyiben arra egyetlen nyomatékos okom az általa való önnön szórakoztatásom. Ez különben igen érdekes.
Egy azonosíthatatlan női minta vagyok. Bebábozódva kuporog, de nagyon is létezik bennem az anya, a meg nem foganhatókkal, kiket most még visszataszítanak a falak, e végtelenbe nyúló istentelen egyenesek.
Gyermekekkel, akik maguk döntenek az elszakadás mikéntjéről. Akik az élőt tanulják meg művelni, nem a holtat. Szolgálattal uralkodnak maguk felett. És nem számítanak: semmire. Otthonaim ablakokból állnak.
Olyan érzés, mintha egy virtuális játék figurájával próbálnék manőverezni, aki természetesen meddő, minthogy tisztában van élettelen voltával, és azzal, hogy bármi, amit leképez, szintén élettelen. De leteszi a joystickot, elrendezgeti maga körül a kis fészkét, mert tudja, a valóság ott történik, körülötte, és várja, hogy belépjen valaki. De közben, rajta kívül mindenki a képernyők előtt ül, így végül nem marad esélye egyetlen fronton sem az érintkezésre.
Visszatérve persze gyakran kiesve találom magamat a szerepből. De egyetlen gyermekem születésének lehetősége is nemesebb gesztus a teremtés részéről, mint húsz kiváló karakter létrehozása.
Összeszedem és elviszem az öreg ruháit. Még mindig van bennük valamiféle avas öregemberszag, amit így is érzek. Nem tudom szebben megnevezni. Azonkívül szándékomban áll elmenni világgá. Vadvirágos lépcsőkön indulok, mint mindig. (Aztán persze Budakeszinél visszafordulok, mint általában)
Már nem először álmodok egy különben barátságos képű, sima arcú harmincas fickóról, felkötött bal kézzel, rendszerint fehérben, aki összességében kellemes, de furcsa érzést vált ki belőlem. Két konkrét alkalomra emlékszem. Ma éjjel is, várt rám, egy kőfalú ház kisebb konyhájában, ahol nem voltak ajtók (ablakokra se nagyon emlékszem, csupán minimális fényre, amely sugárban szűrődik valahonnét mögülünk), akár egy ól, olyan volt és én megint egy nagy, fekete potrohú pókot kergettem, egy nem túl kicsi) gyerekkel, 66 légycsapót számoltam össze, három helyen, be voltak tűzve a fal mentén futó (víz?gáz?) csapok alá, vagy fel voltak akasztgatva, kiálló vékony, rozsdás szögeken. Össze vissza kujtorgok a városban, leomlott vakolatú egymásra halmozott téglaépületek, mintha egy egyszintes, T alakú, régi
bevásárlóközpont volna, a bejárat környékén a presszó ledkivilágításának egy darabja, üvegajtók, élettelen, mihaszna termek, majd romos ólajtók. Valamit hozok-viszek, leállok jellegtelen férfiakkal, a pók szétszakadt részeit a macska ürítetlen alomtálcájába dobom. Az a fickó csak tűri ezen szélhámosságokat és vár. Sarkoknál szakadt, régi, viaszos-vászon asztalterítő. Valakivel beszélget. Innen tudom, hogy végigkísérik cselekményeimet, és tudják, hogy végül oda fogok menni hozzájuk, hogy elmenjek azzal a fickóval.

11. [tulajdonos]: 04 032020-04-04 02:13
A külsőnél bizonyosabbnak érzem a belsőt. De olykor ki kell lépnem magamból, és ekkor
minthogy az anyag rideg és körülhatárolt, szellemként élem meg önmagam. Visszatérvén pedig a világot, mint a valóság hologramját érzékelem magam körül. Minthogy a belső nyújtja a bizonyosságot, a visszahúzódáskor születik meg az emelkedett állapot, és a világban való ténykedés magától értetődően szorongást kelt. Ha lenne terapeutám, most összezsugorítanám.
A bekebelezési mechanizmusaim nem hagynak nyugtot. Egyfolytában G-re gondolok, istenem, miért nem tudok olyan fickót szeretni végre egyszer, aki hozzám való? Vagy legalább szeret? Miért a durcás menetelés folyvást a hanyatlásba? A rothadás csodálata? A varjak, legalább repülhetnek.
L felhív néha, azt mondja, ha bármire, tényleg bármire (ezt hosszabban nyomatékosítja) szükségem volna, ne habozzak hívni. Akármiben. Bármikor. Ez sokat jelent egyébként, bár nem vagyok segélykérő típus. Inkább elbámészkodom önnön tragédiámon. L az egyik legjobb dolog volt az életemben. Szerencsére, hamar beláttam e szerelem lehetetlenségét. Szerencsére, ő is belátta. Azóta csak kísérjük, nem pedig kísértjük egymást, és lett egy egészséges és értékes emberi viszony. Azon gondolkodom, ha G-vel hasonlóképp lehetnék, megrágnám jó alaposan, aztán kiköpném, összeállhatna, emberi formát ölthetne ő is a számomra?
Mindenki beteg, bár én olykor radikálisan őszinte vagyok magamhoz.
Ezzel vigasztalódom. De vigasz-e az igaz? Vajon lehet-e, hazugság nélkül élni? Szegény Attilácska...
És jaj, szegény, drága édesapám, aki minden bizonnyal súlyosan skizofrén volt, plusz még ki tudja mi...az isten irgalmazzon nekünk, makulátlan őrülteknek.
Ma ajtókat festettem, holnap is azt fogok. Jól esett rákoncentrálni a munkára, és kizárni minden mást, holott
a minden vészterhesen közel van. Persze még jobban esett volna rácsapatni a hófehér mázolmányokra mindenféle olajszínű absztrakcióhányást, de erre még megvan a stabilan kiépített belső ellenállás. Plusz most úgy tűnik ráadásul egy teljesen ellentétes program fut, vállalásomnak megfelelően holnapi kezdéssel adagonként kimosom az öreg ruháit, mint kiderült toronnyi banánosdobozokban áll a szennyese. Remélem, ha megérem és megöregszem egyszer én is, lesz egy luknyi öreg vityillóm, vagy egy ilyesmi kis alagsori zugom, aztán egyszer-egyszer rám is rám néz valaki, aki azt nem azért teszi, hogy jót cselekedjék rajtam keresztül, hanem belátja, hogy mire van szükségem.

10. [tulajdonos]: 03 242020-03-25 01:09
Kezdem megelégelni ezt az egész jelmezbált. Félreértés ne essék, nem vagyok érzéketlen, megértem én, hogy vannak veszélyeztetettek, és bizonyára joggal tarthatunk az egészségügy összeomlásától is, már aki ezeddig azt valós védőhálóként élte meg. És nem is áll szándékomban kitenni őket semmiféle plusz kockázatnak, magam mid ezidáig is úgy éltem, hogy a legkevésbé kerüljenek testnedveim kontaktusba másokéival, annak se lettem rajongója még soha, aki indokolatlanul a közelembe furakodott, stb ezek tényleg alap dolgok, természetem további jellemzői pedig mindig is arra késztettek, hogy a nap nagyobbik részében magam legyek, a tömeget pedig pl sohasem kultiváltam. Elmondható tehát, hogy a kialakult helyzet szinte kifejezetten komfortos, az emberek kénytelenek lettek oly keretek közé szorítani az életüket, amelyet én természetszerűleg élek. Csakhogy ezek kénytelenek harsogás és botránkozás nélkül véghezvinni mindezt.
De a rettegés hiányát senki ne kérje tőlem számon. Bujkáljanak azok föld alá, barlangokba, akinek van félnivalójuk, de engem hagyjanak ki ebből a cirkuszból, semmi közöm ugyanis ehhez a műsorszámhoz. Amióta tudatomra ébredtem, természetem erői tartanak fenn, nem szedek semmilyen vitamint, táplálékkiegészítőt, az étrendem jórészt nyers növényi táplálék, nem szabályozom erőszakkal termékenységemet, semmilyen orvosi ellátást nem veszek igénybe a legszigorúbb kötelező munkaköri vizsgálatokon kívül u.m. tüdőszűrés. Távol áll tőlem még a tulajdonszerzés is, jóformán, nemhogy a halmozás, Már maga a téveszme is, hogy láthatnék bárhol bármi mást magamon és a bennem létezőn kívül, az utazgatásra való hajlam úgyszintén. Két pici lábamon közlekedem, nagy ritkán buszra, metróra, villamosra szállok, ha mindez nem volna, csakugy megtenné a bicikli is. Úgy pusztulok, ahogy jöttem. Az élet ugyanis pusztulás, kedveseim. Gyönyörű pusztulás. Nem kívánom felülírni a teremtés egyetlen mozzanatát sem, és éppen ezért: szabad vagyok, és nincs mitől félnem. Remegjenek azok, akik mesterségesen tartják magukat, vagy családtagjaikat életben, hamis, hiú hatalmat gyakorolva a sors felett, fél életük elkerülő-mechanizmusok gyáva láncolata, kaparva hasalás egy méltatlan, mindig elérhetetlen és üres cél felé, nevezetesen, hogy zavartalanul és végérvényesen megtelepedjenek ebben a pusztuló világban. Akik ezt radikális gondolkodásnak minősítik nem tudják, mekkora csalás az egész életünk, horkolva alusznak és vicsorogva horkannak fel, ha világossággal háborgatod az elméjüket. Még mindig a megszokott életük, a gazdaság, a vendéglátás és a szórakoztatóipar felszikrázásáról vizionálnak, ha mindez véget ér, a legújabb médiacikkek piacradobásáról társalognak és ötpercenként a sminkjüket ellenőrzik. Az arcukon, a tiéden, amikor az életükről beszélnek, kifent radarjaikkal pásztázzák a közöttetek létrejött atmoszférát csodálatod vagy épp szörnyülködésed után kutatva.Felőlem jöhet, aminek jönnie kell.
Azt álmodtam, a kihalt városban sétálok, feltehetőleg a Margit híd pesti hídfőjének a környékén, lődörgőm a villamossínek fonatai között, azt próbálnám kisilabizálni, a távolba fúrva tekintetem, melyik irányba, s melyik járműre kellene szállnom, amely az adott irányba visz, az irányt viszont képtelen vagyok eldönteni, mintha beláthatatlan kanyart venne alattam a folyó, már nem tudnám megmondani, melyik a Pest, s melyik Buda, hová futnak a sínek, mintha döntésképtelenül állnék, lehetséges életeim között, a hanyatlásom és felemelkedésem válaszfalán imbolygok, rettentő szélben, egyedül a folyó, melyet biztosnak érzek.
A lakásban ismét pókok. Fehér pókok. A presszóból, a pultról, szintén kitelepítettem egyet. Az előadás tehát újraindul, kissé átalakult díszlettel. Figyelek.

9. [tulajdonos]: 03. 23.2020-03-23 22:10
Nos,
szép kecsesen elejtettem ismét a fonalat, ahogyan az persze várható volt, össze is gubancolódott az rendesen, s nyilván, senki nem bogozza majd ki, hacsak én nem. Így tehát, mi mást is tehetnék, ím, visszatértem, teljes, hitelesített változatban, én, Sehonnia hercegnője, ki néhány hónapja, megengedtem a gőgös és setét gondolatot, miszerint a világ túllendült önmagán, érezvén a döccenést, azt is mondtam (ha jól emlékszem, kimondva hangosan, nem pont ezekkel a szavakkal, ámde ) uccu neki, légyen hát apokalipszis, nincs, mi ideláncoljon, magamfajta senki-lányának nincs mit veszteni, s most itt ülök, mint fák tövén a bolondgomba, macskátlan. Kisemmizetlen. Még érzek.
És rendelkezem. Ezzel a perccel, a következővel és az azután következővel, hadonászva szavakkal, kacajjal könnyembe, nyálamba öblögetem, habosítom, amit találok, semmi konstruktív dolog, csak emlékezem, nem gondolkodok. Hagyjuk ezt most. Hagyjunk most mindent.
Érdekes, hogy T bár valójában maga sem tudta mekkora jelentőséggel és csak számomra érzékelhető nyomatékkal mintegy mellékesen feltette a kérdést, egynéhány héttel az események előtt, mit gondolok az eutanáziáról? Először csak az ápolóra tudtam gondolni, hogy micsoda áldozat az övé, azután, hogy mettől kezdve szólunk mi valójában bele, ezt a mai napig nem tudnám megmondani. Hovatovább csak sajnálni tudom, ha valaki azt gondolná magáról, ő igen. Hogy mérgezték-e? Nem számít. Hogy hibás-e az első orvos, amiért fel sem ajánlotta, hogy hibáztam-e, hogy nem jutott eszembe nekem magamtól a vérvizsgálat, hogy aki nekem őt átadta, s noha nem volt laikus és bizonnyal gyanította, hogy eleve beteges volt szegénykém, hibázott-e, hogy nem szólt, susogó hangok, már halkulóban, mindez lényegtelen.
A Hold másik oldalára gondolok, amit még sohasem láttam. A választásaimra, a hanyatló életekre, amellyel tudtomon kívül, talán magam vigasztalom. Meg kell ismernem ezt a jelenséget, mert irányítja az életem, a választásaim rendszeres befolyásolásán keresztül. Azt hiszem, Stanislav Grofot kellene olvasnom. Persze, most erre is van időm. De jól tudom, mindez illúzió. Semmire sincs, és mindenre van.
Fogalmam sincs, mit kezdek magammal, ha bedől a vendéglátás. Pár hónapig ugyan elvagyok, és azután?
Az lehetnék végre, aki vagyok. Kiengedhetném a démonaim. Teljes ellátás.

Olvasói hozzászólások nélkül
8. Pillanat: Annyira2020-03-22 09:33
jól indult ez a napló!

Várom a folytatást!

Szerintem, én, ennyi ideig, megszakítás nélkül, nem tudtam volna írni.





Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!




Kedvenc versek

Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
Mások kedvenc versei

2020-02-26 09:25 lista
2019-11-21 14:36 nélküled
2019-11-01 10:46 Francesco de Orellana
2019-10-28 10:21 Kosztolányi Mária
2019-10-07 16:11 paricska
2018-12-07 20:19 u.a.
2018-12-07 14:21 szép
2018-11-14 11:19 Bara
2018-09-28 23:41 furim
2018-08-27 10:16 Vajdics Anikó -- kedvencek
ÚJDONSÁGOK a dokkon

2020-07-07 02:16   új fórumbejegyzés: Czékmány Sándor
2020-07-07 01:59   új fórumbejegyzés: Oláh Imre
2020-07-07 00:54   új fórumbejegyzés: Király Ferenc
2020-07-07 00:01   új fórumbejegyzés: Szilasi Katalin
2020-07-06 22:36       ÚJ bírálandokk-VERS: Wesztl Miklós Jobb agyféltekés vers
2020-07-06 22:29   új fórumbejegyzés: Szakállas Zsolt
2020-07-06 22:07   Napló: Sin
2020-07-06 20:57   új fórumbejegyzés: Ötvös Németh Edit
2020-07-06 20:57   új fórumbejegyzés: Ötvös Németh Edit
2020-07-06 19:08   új fórumbejegyzés: Tóth János Janus