NAPLÓK: Seholsincs Legutóbbi olvasó: 2018-07-23 19:18 Összes olvasás: 51191| 590. | [tulajdonos]: a háj és a kenegetés | 2018-07-22 08:45 | Tegnap ezt az üzit kaptam - és jól esett...) - :
"Nagyon édes az új dokkos fotód. Sztem maradj ennél. üdv."
Én:
Köszönöm. Nagyon aranyos vagy. Maradok is, mert azóta - két és fél év telt el - már a tükör is félrefordul, ha meglát.
| |
| 588. | [tulajdonos]: ...oldószer... | 2018-07-19 21:20 | HA MÁR A FÉNYT MEGLÁTTAD
3.
Eszébe jutott a főnöke meg a laborajtó. Na, azt már nem!
- Asszonyom! - fordult doktor Mackó, a nagy tekintélyű (b)érsebész az asszonyhoz néhány órás lelkiek-beható együttlét után:
- A karjának annyi. Ha sokáig kell még várni a műtétet alátámasztó laboreredményekre - a rosseb egye meg azokat a lassú laborosokat - akkor a karját inkább amputáljuk. Nekünk nincs időnk lacafacázni. Igazán sajnálom, de nekem pár óra múlva egy partira van meghívásom, a medikának randija lesz, a műtősnő pedig bejelentkezett a fodrászhoz.
- No problém - suttogta az asszony minden erejét és tudását összeszedve. Többet nem is akart és nem is tudott volna mondani, hiszen folyékonyan csak az anyanyelvén hallgatott. Hát még néhány Xanax befolyása alatt.
- A francba! - hallotta a doktor felhördülését.
- Ennek a hálapénznek is lőttek - fakadt ki dühösen doktor Mackó, majd odahorkantott a bájos kis medikának, hogy:
- Most már mindegy. A műtét elmarad, mert megjöttek az eredmények a laborból, ami szerint végre amputálhatnánk, de ennek a hálátlan betegnek semmi se szent. Nem visszatért a karjába a vérkeringés mihelyst meglazítottam a kötést?
- Nem megmondtam, hogy jól szorítsa el! - ordította a nyárfába átment műtősnőnek a doki.
- De hát beszélhet ezeknek az ember.
Az elmaradt műtét teljesen kimerítette az asszonyt. Napokon át csak tűrte, hogy mindenki a kedvében járjon. Egészen legyengült tőle. De szinte szárnyakat kapott, amikor észre vette, hogy a szíve csücske, a bájos Undorka nővér végre valami színt vitt az unalmas kórházi napok hangulatába:
- Ahá! - és elöntötte az elégedettség érzése az asszonyt, ahogy meglátta az éjjeli szekrényén az elcserélt gyógyszeres dobozt.
- Na most kitolok veled! Ezért biztosan kirúgnak - gondolta, s szájába öntötte a dobozka tartalmát, amiben remélte benne van az összes olyan tabletta, amire allergiás.
Azután a doboz tetejét, amin a másik beteg neve állt, jól láthatóan a mellére tette, majd összekulcsolt kézzel lefeküdt az ágyra, és várt. Várt és várt.
Egyszer csak az ablakon át erős fény vágott a szemébe.
- Csak nem? Ez már az lenne? De az alagutat még nem is láttam! - gondolta az asszony, s izzadt hálóingében értetlenül felült az ágyon.
Az ágy mellett kutyája szuggerálta átható pillantással, miközben a konyha felől kávéillat lebegett be...
 | |
| 587. | [tulajdonos]: ...oldószer... | 2018-07-19 21:15 | HA MÁR A FÉNYT MEGLÁTTAD
2.
Itt három nap és három éjjel sikerült intenzív kapcsolatot tartania az osztály orvosaival, nővéreivel. Legemlékezetesebb pillanat az volt az asszony számára, amikor egy jóképű, huszonötös rezidens megmagyarázta neki, hogy mi vár rá, ha még egyszer felkel és kimegy a vécébe...
Szemvillanásaiból semmi jóra nem gondolhatott.
A negyedik nap reggel eltanácsolták a belgyógyászatra. (A Tanár úr is egy követ fújt a rezidenssel, aki nem tolerálta korábbi mellékhelyiség-tesztjét. Pedig milyen flottul ment minden. Az összes ráaggatott-tapasztott elektródácskának, csipesznek a helyét felírta indulás előtt egy cetlire, hogy sikeres akciója után mindent ugyanoda tehessen vissza. Nem is volt abban semmi hiba. Kivéve a lebukást.)
Na de végre a belgyógyászaton már nem kellett tálaznia. Ott hagyták menni a dolgára.
A napok elég gyorsan teltek. Megtanult pasziánszozni, és lélekturkász-kodott betegtársai családi kapcsolataiban. Unalmas perceiben még néhány könnycsepp erejéig meg-megsajnálta magát. Mi lesz, ha már alig lesz? De megvigasztalta a tudat, hogy ha egyszer elfekvős lesz, legalább mások is sajnálják kicsit.
A belesdokit marhára nem érdekelte, hogy az asszony mennyire szeret az osztályán lenni. Hálapénz nuku? Ágy is nuku. Oda mehet, ahova küldi. Egy kis szurka-piszka a szívkoszorúérben az asszonynak sem árt - gondolta a Tanár úr, s azzal átpasszolták a kardiológiára.
Ott se perc, s már arra eszmélt az asszony, hogy egy eldugott helyen fazonigazítást végeznek rajta.
- De hiszen a karomon keresztül katétereznek! - méltatlankodott, de megnyugtatták, hogy csak a biztonság kedvéért. Hátha nem sikerül, s akkor még arany tartaléknak ott van a lába.
A műtőben a hangulat a tetőfokán volt, amikor betolták. Az orvos éppen az előző napi elpuskázott katéterezését ecsetelte, miközben az egyik nővér felmosta a röhögéstől fetrengő műtősnőt.
Végre - gondolta az asszony. Egy kis élet. Itt legalább ragad rám valami vidámság.
A műtét valami tökély volt. Ha nem is kéj. A műtősnő első munkáját dicsérte a nyomókötés, amivel az asszony csuklóját a katéterezés után elszorította. Beleadott anyait, apait. Ne mondja az a nyamvadt beteg, hogy sajnálta rápazarolni az erejét.
De valahogy az asszonynak nem volt szerencséje ezzel az osztállyal sem. A katéterezés után pár perccel éppen a triplájára dagadt, püspöklila karját csodálta betegtársaival, amikor se szó se beszéd már az érsebészeten találta magát.
- Na, ne! - méltatlankodott magában. Már megint én. A fél karját odaadta volna, csak még egy kicsit hagyták volna szenvedni. Szenvedni olyan jó! S most ettől is megfosztják. Rendbe hozzák, s már mehet is haza! Még talán a munkahelyére is visszamehet...
| |
| 586. | [tulajdonos]: ...oldószer... | 2018-07-19 20:22 | HA MÁR A FÉNYT MEGLÁTTAD
1.
"Élménybeszámolóm" groteszk feldolgozása személyes - hasonló cím alatt megírt - élményemnek...Túlzásaival az eredeti írás komor hangulatát próbáltam itt "jobb kedvűre" átkonvertálni. Az írásommal nem kívántam általánosítani, és bárkit megbántani, de jelezni igen, hogy nekem szerencsére gyakran volt/van szerencsém.
***
- Nem. Nem vagyok hajlandó maradni. Elegem van már a mindennapos álmaidból. Elegem van a túlórákból. Mi lenne, ha végre zöld rétről, s nem egy újabb kísérletről álmodnál, kedves Főnök?
Nem. Semmi bajom sincs veled, csak torkig vagyok. Én itt güzülök, Te pedig még egy normális marhalábszár pörköltet sem tudtál összeütni a névnapomon.
Hogy a többiek óhaja volt a kolbászos paprikás krumpli? Kit érdekel? Neked lett volna kutya kötelességed a névnapi bulimon a beosztottad kedvében járni!
Na, de mit is várhat az ember egy főnöktől? - azzal kiviharzott az asszony a laborajtón, mely utóbbit úgy bevágta, hogy az kulcs nélkül is rázáródott.
A kollégája már elment csúsztatni.
Jellemző.
Ahogy dühösen trappolt le a meredek lépcsőn még felderengett az agyában, hogy a főnöke másnap reggelig is ott vesztegelhet egyedül a laborban, ha nincs nála mobil, mivel pont aznap valami vonaljavítás elhúzódása miatt a cégnél a vezetékes telefonok nem működtek, s így még lakatost sem tud hívni.
- Úgy kell neki! - gondolta az asszony, - legalább, ha unalmában elalszik, az újabb megálmodott kísérletet helyben prezentálhatja. Maga. Magának.
Már a gyárudvaron rohant mínusz százas tempóval, - ha ideges volt mindig sietett - amikor belehasított valami égető fájdalom.
- A francba ezzel az infarktussal! Azt hiszi a jó Isten, hogy van nekem erre időm? - azzal beleájult egy közelben - a szokásos észvesztő tempóban - dolgozó, harmincas építőmunkás karjaiba. Az éppen hazafelé tartó kolléganőjének nagy nehezen sikerült onnan kiszabadítania, és orvoshoz fuvaroznia.
Az asszony (szemész) háziorvosa alapos előtanulmányokat végzett korábban az ortopédián. Így kapásból - no egy kicsit az asszony is unszolta - kiállított egy mentőbeutalót, ha mégis a betegnek lenne igaza az infarktust illetően. (Igaz ő is gyanakodott kicsit.)
A rosszullétek jöttek-mentek.
Az asszony úgy döntött a kórházba inkább busszal mennek.
A család kitett magáért. Mindent összeszedtek a kórházi tartózkodáshoz - a papucstól kezdve a lábtörlőig - hátha hosszan bent tartják az asszonyt és végre lesz egy kis nyugtuk is.
A sürgősségiben nem csalódott. Rohangáltak az orvosok, nővérek, mentősök, mintha dolguk lenne.
Miután az asszonyt kivizsgálták, kedvesen bevágták egy szobába, és késő estig rá se néztek. Pedig fürdött is, ki is csinosította magát.
- Hja. Pont Ezeknek? - gondolta, s bánatában elindult a mosdóba.
Most sem jutott el odáig. Otthon is csak halogatta. Majd később...
De ki gondolta volna, hogy itt juszt se engedik dolgára, hanem rögvest belegyömöszölik egy kerekes székbe, s már rohannak is vele?
Útközben érte a meglepetés: viszik az intenzívre, mert egy ágy már napok óta üresen vár az infarktusára.
| |
| 585. | [tulajdonos]: túl minden határon | 2018-07-19 11:03 |
Elcserélem kifogástalan hócipőmet lyukasra. Ajánlatokat "Az enyém tele" jeligére várom.
 | |
| 584. | [tulajdonos]: Így is szeretem | 2018-07-18 14:42 | A legelső változatot is - Kincsem - szerettem!, de ezt talán még inkább:
Tóth Gabriella: bezárult világ
körös-körül érthetetlen zsivaj
ijesztő hangok idegen emberek
csak elbújni vágyik egy sötét zugba
arcán nincs érzelemnek jele merev
néha ok nélkül sír vagy bugyog nevetése
elszalad élesen sikítva majd némaságba
süllyed ilyenkor senki se közelítse
fáj így látnom őt magamhoz ölelem
kezemet ellöki görcsbe rándul teste
csak figyelem nem tehetek mást
bár megbízna bennem és szeretne
| |
| 583. | [tulajdonos]: Megtörtént... :) | 2018-07-14 14:14 | PREVENTÍVE
Misi egy csudabogár volt. Már úgy született. Még most - ötvenévesen - is az látszik rajta.
Pár szál haj, némi fog, és mosoly. A vezetékneve is rászabott volt. Csak néha lógott ki belőle, ha kolléganője s egyben temperamentumos riválisa feldühítette. Olyankor nem volt mosolygó. Csak kapkodott levegő után, ami nem volt feltűnő, hiszen a munkája a levegőtisztaság védelme volt. Ez adott nap, mint nap okot és lehetőséget, hogy ráönthesse, vagy jobban mondva zúdíthassa annak nyakába egy szuszra az összes hülyeségét, aki éppen kéznél volt. Ezekben az agyszüleményekben többnyire volt ráció, de az ötletek útközben valahol mindig elvesztek.
Egyszóval sem külsejében sem talentumát tekintve nem villant ki más csendesen ügyködő mérnök kollégái közül. Mégis a hiányzónak látszó - de lehet csak jól palástolt - vonzó külső ellenére valahogy megkülönböztetett figyelmet csikart ki környezetéből.
Mert vannak ugyebár a kigyúrt, jó testű, néha még értelemmel is kellőképpen megtámogatott férfiak…és vannak, akik se azzal se ezzel nem bírnak. Misi előbbivel nem, de utóbbival bőven rendelkezett.
Volt gógyija, ha az izmairól ugyanezt nem is mondhattuk el. És voltak nők - szép számmal - akik épp ebben a párosításban láttak, és találtak valami izgatót.
Azért a legjobban Misi járt, hiszen mind - és gyakran egyszerre többen is - őt izgatták. A gond csak az volt, hogy mint minden zseni, ő is vészesen szórakozott volt. A névmemóriája egyenesen csapnivaló. Kolléganőjeként nap, mint nap fültanúja voltam telefonos csevejeinek, amit természetesen nejével és tucatnyi barátnőivel folytatott. A hívásokat persze hogy a nők kezdeményezték...
Misi pedig fülig érő szájjal nyomta a gyengébb nem érzékeny füleit is pirosító dumát.
Egyszer - az aznapi sokadik szerelmetes telefoncsevej után - nem bírtam már megállni, és rákérdeztem:
- Mondd Misi, nem félsz, hogy elszólod magad? Még sosem szólítottad a nejedet valamelyik barátnőd nevén, vagy fordítva?
Misi nevéhez méltóan hatalmas szmájli-szájjal kérdezett vissza:
- Hallottad már valaha is, hogy bármelyiküket a nevén szólítottam?
Csak egyszer cseréltem fel az egyik barátnőm nevével a feleségemét... Azóta mindegyiket úgy üdvözlöm, hogy: Helló, Kedves...
| |
| 582. | [tulajdonos]: Én ott lennék mindenütt | 2018-07-14 14:00 | — Neeee! Ne csináld! Hagyd abba! Nem tehet róla, hidd el! Nem őmiatta vagy az, aki!
De amaz meg se hallotta. Ütötte, rúgta, vágta ahol érte. A hajcsomók az ujjai között, mint törött szalmaszálak sárgálltak.
Hiába kiabáltam, próbáltam megfékezni. A lány kivetkőzve magából minden elfojtott indulatát beleadva püfölte a tanárnőt.
Nem gondolkozott, csak üvöltött, ahogy otthon már megszokta. Ami már olyan természetes volt. Számára ez volt az élet. Megtorolni, akin csak lehet. A nem kívánt életet, a maga bűnét, a mások szerencséjét, saját be nem ismert gyengeségét, öröklött vagy felszedett semmi létét.
Tudatalattija diktálta? Vagy tudatosan kereste a balhét? Egyre megy. Nála esélyem sem volt, hogy észrevegyen. Nem találtam otthonra keserű, kisiklott világában.
A tanárnő kétrét görnyedve, gyomrára tapasztott kézzel vonszolta magát az ajtó felé.
— Ne hibáztasd magad! — súgtam neki. Mindig jól cselekedtél, vagy igyekeztél tudásod szerint, és emberségesen a legjobbat adni. Kivétel nélkül. Tudod, ez nagyon nehéz! Elismerésem! Akaratlanul is ott ólálkodik a legtöbb emberben az előítélet.Csak beszéltek róla, hogy így ne, meg úgy ne! Hogy nincs különbség emberek között...Azután Ti magatok fabrikáltok az egyformából elütőt.
Ti raktok keresztet arra, aki még meg sem született, s ti mártjátok tiszta vízbe nagylelkűen, vagy sajnálkozva, éppenséggel valami kegyet gyakorolva, holott a keresztvízzel még nem lett se több, se kevesebb a másiknál. Csak van egyik és másik. Ahelyett, hogy együtt, és egyformán léteznétek. Jóban és rosszban. Ítélve, és nem elítélve. Kiváltság nélkül, egyformán mérve.
Ahhoz, hogy másképp legyen, egyedül nem vagy elég.
Na, nem marcangollak tovább. Inkább lenyugszom, veled együtt.
De már látom, hogy sokat ismét nem pihenhetek.
* * *
A kisfiú angyali arca még álmában is kipirult. Olyan régen vágyott már arra a mobilra, de hiába. Tudta, hogy nem a szülein múlik. Vagy mégis? Ha ő is olyan gazdag családba születik, mint az osztálytársa, akkor már annyi, de annyi játéka lenne. A mobilt megvenni meg se kottyanna. A legmenőbb cuccokban járna, nem a bátyja gönceiben. Karácsonykor síelni vinnék, nyáron lehet, megláthatná a tengert is.
Ekkor valami megbirizgálta a kisfiú orrát. Önkéntelenül odakapott, majd átfordult a másik oldalára.
De az előbbi álomnak nyoma veszett. Már ruha is alig volt rajta, s csodálkozva vette észre, hogy milyen fekete a bőre! Le akarta mosni, de a kunyhó sarkában álló mocskos műanyag kannában is csak valami koszos lötty volt. Igazi falakat sem látott. Helyette gallyakból összetákolt, valami sárral tapasztott oldalak takarták úgy-ahogy a helyiséget a kinti világtól.
Körbenézett. Itt lakik?
És hol az ágya? Hol vannak a játékai, a könyvei? És anyáék?
Lehet, odakint, az a rikító rongyokba burkolt nő az anyja?
Hirtelen nagyon éhesnek érezte magát… de hűtő sem volt. Annál több légy körözött egy földön felejtett edény felett. Belenézett, s az undortól felkavarodott a gyomra. Kukacok nyüzsögtek az alján.
A maradékot már nem lehetett felismerni. Ha egyáltalán volt benne valaha is ételmaradék.
A szegénység szinte üvöltött mindenfelől.
A kunyhó előtt, a porban majdnem meztelen, csontsovány gyerekek feküdtek…
Egyik-másik még nyöszörgött, üveges tekintettel bámulva a perzselő semmibe. A legtöbbjüknek annyi ereje sem volt, hogy sírjon, nemhogy megmozduljon. A mellettük üldögélő felnőttek is révült tekintettel meredtek maguk elé. Az éhség szinte kézzel fogható volt.
— Haza akarok menni! — kiáltott fel álmában az angyalarcú, s hirtelen, mintha rugóra járna, kinyitotta a szemét.
A szoba sarkában ott állt egy csinos kis fenyő. A díszek rajta ismerősen csillogtak. Alatta némi déligyümölcs volt egy fehér, tiszta tálkában gondosan elrendezve.
Anya és apa álltak az ágya mellet, bratyójával, mosolyogva.
— Na, te hétalvó! A Télapó hiába várt rád. Sokfelé van dolga, tudod! Ezért ránk bízta, hogy ezt a csomagot átadjuk neked.
Azzal egy masnival átkötött kis dobozt nyomott anya a még álomtól kábult angyalarcú kezébe.
Egy mobil volt benne. Na, nem egy flancos márka, de igazi mobil. A kisfiú szíve hevesen kezdett verni, majd elsírta magát.
— Nem, nem kellett volna! Én akkor is szeretlek benneteket, ha nem tudtok megvenni mindent! És örülök, hogy Ti vagytok a szüleim! És örülök, hogy itt lakom! És soha többé nem akarok máshova születni! — kiabálta zokogásba fulladva.
A szülei ledöbbenve álltak az ágyánál. Majd apa ocsúdott fel leghamarabb.
— Jól van öcskös! Mi is mindig rólatok álmodtunk! Két ilyen imádni való rosszcsontról. Most pedig ki az ágyból! Elvégre Karácsony van, vagy mi a szösz!
* * *
Na, tessék! Már aludni sem hagynak!
Ugye nem is olyan szörnyű itt élni? Én mondtam, de meg se hallottad! Csak ringattál, altatgattál magadban. Most persze örülsz nekem, hogy felébredtem, s megmutattam merre tovább!
Hát légy boldog, angyalarcú! Rám még sok munka vár.
* * *
Tudjátok, van ahol már csak voltam, van, ahol vagyok, s van, ahova soha be se tehetem a lábam.
Egyesekben felébredek, másokat nem hagyok nyugodni. Van, akinek békét hozok, s van, akiben egy szikrányira sem tűnök elő.
De én szívem szerint mindig ott lennék mindenütt!
Lehet, holnap éppen nálad…
Üdvözlettel:
Lelkiismeret
| |
| 581. | [tulajdonos]: nyílván n-nel | 2018-07-14 08:26 | | (De a pokolban sem jár ingyen ampulla.) | |
|
|
