Esõ, isten, takker
Az udvar földjének krátereiben pocsolyák kiterítve.
A pocsolyákban esőcseppkörök képződnek.
Odafent túlórázó angyalok száguldoznak az égen.
Kondenzcsíkjukat rutinosan húzzák,
elgondolkodva keni szét Isten a fehéret a kéken,
aztán unottan babrál az alkony fényhatásaival, és elszontyolodik.
A felhőkbe szürkét kever leverten.
Koszosan bódénkban kuksolunk.
Fáradtan hallgatjuk a zúgást, az eső kopogását.
Fátyolon keresztül nézzük a házakat, a rozsdás antennákat, a tájat.
Figyelünk odakintre és idebentre.
Két viaszos vödrünket az ötösre tekert rezsókon, az éles
Feketenyelű késeket és a feketenyelű kaparó, a misztikus takkert,
a kombinált fogót, a rádiót, a viaszgőzön át az össze-visszaviaszozott szobát,
már szinte észre sem vesszük a kiöntött fejeket a polcokon,
vagy a dobozokból kikandikáló különféle árnyalatú kezeket.
„Ebből kijön vagy tíz kéz, nem?” – kérdezi Pisti és az egyik vödörre bök.
Ilyenkor az is megeshet, hogy a kissé pálinkaszagú mester bejön,
Kezét morzsolgatva beavat minket nagyszabású terveibe,
Vagy a hatalmasra nőtt szeme mögött megelevenedik mosolyogva a múlt.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.