Kiborult
az ég asztalán
a fekete tinta,
szétfolyik
a sápadtan kék
abroszon,
majd a vihar
izzó körme
széjjelhasítja,
akár lelkem
percnyi csöndjét
a fájdalom.
Szél rázza a fák
vén levelét
s azok hullnak
pörgő-forgó
halálkeringő
esőcsepp ritmusán,
végül ketten
ablakom üvegének
csapódnak,
összebújt
árnyékot vetve
szobám falán.
