Magányos bolygó

Közel jött nagyon már égető érintését vágytam,
De tovazúgott, csak eltűnő fényhaját láttam…

… Sápadt fényű remény körül kering
Szívem, a magányos lüktető bolygó,
Kihűlt tátongó mély kráter sebek
Rajta, dermesztő szél, zuhogó hó.
Belül a múlt forr, morajlik s remeg,
Lelkem feszül létem nyugtalan magmája,
Kitörni készül, s fájdalmas robajjal reped
A szívem, semmibe fröccsen vöröslő lávája.

… S ha a ragyogó fényhajú üstökös majd visszatér,
Már nélkülem fogadja a rohanó idő s a táguló tér…






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Kötetben: Csendbe ölelve (Mezõcsát, 2006)
Kiadó: Magánkiadás/ Z-press/