Egy marék kavics
az idő szekerén,
talán csak ennyi
mi vagyok én,
a sors törte
kátyúin döcögve,
lassan lepergek
a múlt útjára zörögve.
S te ki még utazol
feszengve a bakon,
nézz majd vissza
egy dombról valahol,
dobj felém egy
emlékező gondolatot,
hogy tudjam nem hiába
éltem, haltam ott!
